Špotákovának aranyat ér a bronz

Tavaly március végén megsé-rült, de így is ott lehetett negyedik olimpiáján Rióban. Parádés ötödik dobásával végül bronzérmet szerzett, ezzel örökre beírta nevét az olimpiai játékok történeté-be: ő lett az első női gerelyhají-tó, aki zsinórban három olim-pián érmes lett. Az év legjobb cseh atlétájával, Barbora Špotákovával beszélgettünk.

Hogyan tekint vissza csaknem fél év elteltével a riói szereplésére?

Számomra már maga a tény, hogy a negyedik olimpiámon indulhattam Rióban, siker. Főleg azért, mert szerencsére sikerült behoznom a csaknem három hónapos lemaradást az edzésekben a kellemetlen sérülésem miatt. Teniszezés közben sérültem meg, a jobb lábfejemben az egyik kisebb csont el is tört, így két hétig gipszben volt a lábam. Ha belegondolok, hogy csak másfél hónappal a riói játékok megkezdése előtt kezdhettem el teljes nekifutásból dobálni az edzéseken, valóban nagyra értékelem ezt a bronzérmemet. Jól emlékszem, hogy a riói döntőben, az ötödik dobásom előtt – amely végül is a harmadik helyet hozta meg számomra –, azt mondtam magamban: most vagy soha, és mindent beleadtam… Nagyon boldog vagyok, hogy sikerült a bronzérmet kiharcolnom, ami nekem a sok nehézség legyőzése után valóban aranyat ér.

Milyen érzés a legsikeresebb olimpikonnak lenni női gerelyhajításban? Három egymást követő játékokon sikerült érmet szereznie.

Felemelő érzés, csak számomra még mindig hihetetlenül hangzik az egész…

A cseh atléták közül Rióban csak ön állhatott dobogóra, így érthetően ön kapta a legtöbb szavazatot a sportszakemberektől a Cseh Atlétikai Szövetség nagy tekintélyű ankétján. Mit érzett, amikor átvette az év atlétájának járó díjat?

Nagyon örülök, hogy hároméves szünet után ismét sikerült győznöm. Ez az elismerés újabb motivációt jelent számomra, annak ellenére, hogy már harmincöt éves vagyok, még érdemes egy darabig élsportolói szinten foglalkoznom az atlétikával…

Immár nyolcadszor nyerte el Csehországban az Év atlétája megtisztelő címet, ami az ankét csaknem hatvanéves történetében eddig senkinek sem sikerült. Az elsőségek számában így megelőzte a legendás gerelyhajítót, a háromszoros olimpiai és háromszoros világbajnok Jan Železnýt – aki néhány évig az ön edzője is volt – és Helena Fibingerovát, aki súlylökésben nyert világbajnoki címet. Mindketten hét-hét alkalommal voltak az év atlétái…

Ez is szinte hihetetlennek tűnik számomra, csakúgy, mint a három olimpiai érmem…

Ha összehasonlítja az ankéton eddig elért nyolc elsőségét, melyikre emlékszik vissza különösen szívesen?

Nehéz választanom, mert mindegyik elsőség más volt, ám mindegyiknek megvolt a maga varázsa is. Mégis talán az marad a legemlékezetesebb számomra, amikor 2012-ben, a londoni olimpia után, hatodszor lettem az Év atlétája. Az említett ankét gálaestjén – amelyre hagyományosan már jónéhány éve a prágai Ambassador szálló nagytermében kerül sor, és a Cseh Televízió is élőben közvetíti – egy gyerekkórus a színpadon külön csak nekem énekelt. Nagyon megható volt az egész, mivel akkor már a párommal, Lukášsal tudtuk, hogy kisbabát várok. Ám mivel csak a második hónapban voltam, az orvosom tanácsára nem akartam ezt még nyilvánosságra hozni. Hiszen annyi minden közbejöhet a terhesség első három hónapjában, tényleg nem akartam elkiabálni a dolgot…

A kisfia, Janek, május végén lesz négyéves. Már látszik rajta, hogy örökölt-e valamit a sportgénekből? A nagyszülei, az ön édesanyja és édesapja is élsportolói szinten atletizált…

A kis Janek valóban igen mozgékony és ügyes gyerek. Persze egy négyéves gyereknél még korai megítélni, hogy melyik sportághoz van tehetsége, de azt már most is látom, hogy igen jó a kézügyessége. Meglátjuk, hogy majd valamikor a jövőben lesz-e kedve ezt valamelyik sportágban is kamatoztatni…

Az ötkarikás játékok egyik nemzetközi partnere tavaly is útjára indította a „Köszi, Anyu!” kampányát, amelynek alapgondolata, hogy minden sportoló mögött áll egy csodálatos édesanya is, s ők igencsak megérdemlik a köszönetünket. Ön és az édesanyja, Ludmila, már másodszor voltak nagykövetei e kampánynak Csehországban.

Számomra anyu mindig nagy inspirációt jelentett. Az ő támogatása és bizalma nélkül soha nem értem volna el a nagy sportsikereimet. A jabloneci alapiskolában testnevelést tanított, így ötödiktől négy évig ő volt az edzőm. Amikor pedig 1995-ben, 14 éves koromban Prágába költöztünk, hogy jobb körülmények között sportolhassak tovább, nagyon sokat segített nekem. Az első években bizony kevés volt a pénzünk, anyu rengeteget dolgozott, és csak egymásra számíthattunk. Viszont a nehézségek rendkívül megerősítették a kapcsolatunkat, és erőt adtak nekem a későbbi nagy versenyeken is. Ezért is örültem annak, hogy tavaly már másodszor lehettünk anyuval Csehországban az említett kampány nagykövetei. Persze tudom, hogy az édesapák szerepe is milyen fontos az élsportolók nevelésében, és én is sokat köszönhetek apunak, de legtöbbször az anyukák azok, akik a legtöbb áldozatot hozzák a gyerekeik sportsikereiért. Amióta a kisfiam megszületett, azóta anyu abban segít nekem a legtöbbet, hogy a kis Janekra vigyáz, ha edzéseken vagy versenyeken vagyok. Tavaly is, amíg Rióban voltunk a párommal, Lukášsal, anyu vigyázott a kisfiunkra. Nagyon hálás voltam érte!

Magyarországon a „Köszi, Anyu!” kampány nagykövete Hosszú Katinka volt, aki három aranyérmével és egy ezüstérmével a riói játékok egyik hőse lett. Sikerült vele személyesen is találkoznia?

Sajnos nem jött össze, hogy személyesen is találkozzunk Rióban, mert Katinkának érthetően nagyon sűrű volt a programja, és a gerelyhajítás döntőjéig nekem is elég kötött volt a napirendem. Ám nagy figyelemmel kísértem Katinka szerepléseit Rióban, és nagyon örültem, milyen rendkívüli eredményeket ért el. Természetesen drukkoltam a többi magyar sportolónak is, és az immár ötszörös olimpiai bajnok kajakos, Kozák Danuta teljesítményét is megcsodáltam.

Ahogy arról már korábban írtunk lapunkban, a magyar nyelv és Magyarország igen közel áll önhöz. Az édesapja, Špoták Ferenc magyar származású, egy kassai járásban lévő faluból, Szentandrásról való – az ő édesanyja, az ön nagymamája volt magyar…

Valóban mindig nagyon szívesen emlékszem vissza a szentandrási kirándulásokra és az itt töltött remek szünidőkre. Tizenöt éves koromig a szüleimmel és a bátyámmal Jablonec nad Nisouban laktunk, de évente legalább kétszer az egész családdal ellátogattunk Szentandrásra a nagymamámhoz. Amikor még gyerek voltam, ő tanított engem magyarul. A nyelvek engem különben is mindig érdekeltek, ezért is iratkoztam be még gimnazista koromban egy kétéves magyar nyelvtanfolyamra a Prágai Magyar Kulturális Központba, aminek főleg a nagymamám örült. Sajnos, a nagymamám már pár éve meghalt, de mindig szeretettel gondolok vissza rá. Habár azóta, hogy az említett nyelvtanfolyamra jártam, már a magyar nyelvből jó pár dolgot elfelejtettem, de ha magyar környezetben vagyok, még mindig elég sokat megértek. Ezért ha csak van rá lehetőségem, szívesen frissítem fel a tanultakat Magyarországon, a debreceni edzőtáborokban vagy a termálfürdőkben, ahová szintén szeretünk visszajárni a családommal, ha szabadságon vagyunk.

A riói játékokra való felkészülése során tavaly kétszer is edzőtáborozott Debrecenben, az ottani Sportcentrumban...

Sokszor jártam már Magyarországon, és mindig szeretek oda visszatérni. Különösen Debrecenbe, mert régi sportbarátság fűzi a családomat az elismert magyar mesteredzőhöz és sportvezetőhöz, Orendi Misihez. A szüleim már akkor ismerték Misit, amikor én még a világon sem voltam... Anyu mesélte, hogy amikor 1981. június végén megszülettem Jablonecben, Misi és a leendő felesége el is jöttek minket meglátogatni. Így tényleg elmondhatom, hogy ők már születésemtől kezdve ismernek. Egyéves korom óta pedig a szüleimmel és a testvéremmel mi is rendszeresen jártunk hozzájuk látogatóba Nyíregyházára, ahol Misi korábban dolgozott, majd később Debrecenbe is. Az itt lévő Sportcentrumban, amit egyébként Orendi Misi tizenöt évig vezetett, mindig ideális körülmények között készülhetek a nagy versenyekre. Ezért a debreceni edzőtáborozást természetesen az ezévi felkészülésembe is beterveztem, és már előre örülök a kedves magyar barátaimmal és ismerőseimmel való találkozásoknak.

A 2017-es év legjelentősebb atlétikai világversenye az augusztusi londoni világbajnokság lesz. Van-e konkrét célkitűzése, milyen eredményt szeretne itt elérni?

Számomra a legfontosabb, hogy jól szolgáljon az egészségem, és továbbra is örömömet leljem az atlétikában. Ezért nincs is különösebb konkrét célkitűzésem. Nekem a nagy versenyeken mindig az a legfontosabb, hogy mindent kiadjak magamból, és elégedett lehessek a teljesítményemmel. Meglátjuk, ez mire lesz elég… Úgy néz ki, kitűnő világbajnokságra számíthatunk Londonban, ha jól tudom, már csaknem minden jegy elkelt. A londoni olimpiáról a lehető legjobb emlékeim vannak, az idei vébét is kíváncsian várom.