Nobel-díjak talonban

Nem tudhatjuk előre, mit fog mondani a Svéd Királyi Akadémia titkára december 10-én, az irodalmi Nobel-díj ünnepélyes átadásakor, de az osztrák Elfriede Jelinek azt állítja: ő biztosan nem vesz részt a ceremónián. Hogy a betegségére – és egyéb okokra – való hivatkozással távolmaradó 57 éves írónőt valóban ennyire megviselné a nyilvános szereplés, vagy ezzel is csak extravagáns különcségét és intézményellenességét hangsúlyozza, kár lenne firtatni.

Tudjuk viszont, mit mondott az akadémia titkára hasonló helyzetben, Borisz Paszternak esetében. Az eseményről dr. Kjell Strömberg, a párizsi svéd nagykövetség egykori kultúrattaséja a szemtanú hitelességével számol be: „Az 1958. december 10-i ünnepélyes díjátadáskor az örökös titkár mindössze a díjazott nevét és a díj odaítélésének okait említette. Hozzátette, hogy Paszternak viszszautasította az ettől nem kevésbé érvényes elismerést, és sajnálkozását fejezte ki amiatt, hogy a díj átadására nem kerülhet sor. A titkár szavait, melyekkel a hangversenypalotában rendezett szertartás zárult, jelentőségteljes csend követte.” Paszternak ettől még nem kisebb alakja a világirodalomnak, s bár nem tudhatta, hogy Doktor Zsivágó című regényéből majdan hollywoodi szuperprodukció is készül, egyik levelének tanúsága szerint már akkoriban meg volt győződve róla, hogy 1957-ben befejezett regénye „hamarosan a Biblia mellé” kerül. Csakhogy az ötvenes évek Szovjetuniójában egy-egy irodalmi alkotás értékét is a kommunista párt kultúrpolitikája határozta meg. Nincs helyünk itt felsorolni, milyen hercehurca és Paszternak-ellenes propaganda-hadjárat vezetett oda, hogy a 68 éves kitüntetett végül lemondott a díjról.

Az irodalmi Nobel-díjat más visszautasítani, más lemondani róla, más nem átvenni és megint más nem megkapni. A közhelyesnek tűnő megállapítást árnyalja, ha tudjuk: néhány évvel később, 1964-ben Jean Paul Sartre francia író azért utasította vissza a neki ítélt irodalmi Nobel-díjat, mert pacifista meggyőződésével nem találta összeegyeztethetőnek az adományozók tevékenységét.

A világirodalom nem egy nagysága viszont hiába várta, hogy Stockholmban neki ítéljék – a nemzetközi olvasóközönség által egyébként méltónak, jogosnak tartott – elismerést. Meglehetősen sajátos értékrend az, amely Emile Zola vagy Henrik Ibsen helyett Theodor Mommsen német történészt és jogtudóst méltatja irodalmi díjra, Graham Greene helyett a politikus és államférfi Sir Winston Churchillt tünteti ki irodalmi érdemekért, August Strindberg helyett Selma Lagerlöföt ismeri el Nobel-díjjal, s évekig várólistán előszobáztatja Bernard Shaw-t.

De a világirodalomnak nemcsak Nobel-díjasai, hanem koronázatlan fejedelmei és titkos várományosai is vannak. Utóbbiak közül találomra néhány név: a sok éve jelölt mexikói Carlos Fuentes, a cseh Milan Kundera, a perui Mario Vargas Llosa, az immár magyarul is olvasható brit Salman Rushdie, John Ashbury amerikai költő, a szintén amerikai Philip Roth és Norman Mailer, az argentin Ernesto Sabato, az észt Jaan Kross, a francia Yves Bonnefoy, az új-zélandi Janet Frame, az albán Ismail Kadare, a portugál Miguel Delibes, Juan Goytisolo vagy Jorge Semprun, a svéd Thomas Tranströmer, továbbá – az idén is esélyesnek tartott – szír-libanoni Ali Ahmed Said (Adonis álnéven publikálja költeményeit), az amerikai Joyce Carol Oates, a kanadai Margaret Atwood, Inger Christensen dán költőnő, az indonéz Pramoedya Ananta, aztán John Updike és még sokan mások.

Megérik-e, megélik-e? A jelölési listák ötven évre titkosítottak. Mi csak olvassunk.