Gyermekkorom ízvilága?

A szülőföldemről, Gömörről, a Kő-országról szóló könyvemet írom éppen, s ez a könyv, sajnos, a gyermekkoromról szólhat elsősorban. S nem csak azért, mert Móricz után, ugye, mindannyian tudjuk, hogy az első tíz évben megtörténik minden az emberrel, hanem főként azért, mert Gömört én 1956-ban, tizennyolc éves koromban elhagytam, s azóta legföljebb csak látogatóba megyek itt-ott, újabban pedig, anyám halála óta, szinte soha. E könyv írásának olykor gyönyörű, még gyakrabban gyötrelmes órái alatt ért egy egészen más oldalról a fölszólítás: írjam meg az ĺzvilág számára az én effajta élményeimet. Az első pillanatban egyszerűnek tűnt az egész, hisz gyermekkorunk ízvilága elsősorban az otthonhoz-szülőföldhöz kapcsolódik, anyánkhoz, nagyanyáinkhoz, még jó is, hogy megírására kényszerít a fölkérés, miért esik hát oly nehezemre éppen ezt megírni? Megpróbálom elmagyarázni.

1. Mint olyan sok minden másban, talán e területen is rendhagyó vagyok, eltérek a sokévi átlagtól. Abban az értelemben, hogy példának okáért, ellentétben kollégámmal, aki azt írja: rossz evő vagyok, ám rossz gyomrom ellenére nagyon is ínyencnek érzem magam, én mindennek az ellenkezőjét állíthatnám. Ugyanakkor: az igazán nagy ínyencek természetesen a nagy evők, a jó gyomrú emberek, s ők az igazi bajnokai az ízek művészetének, a sütés-főzésnek. Mind helyett csak Rossinit említsem, az olasz opera nagy varázslóját, aki sikerei csúcsán, legnagyobb remeke, a Tell Vilmos diadala után, harminchét éves korában mondott búcsút az operaszínpadnak, s kezdte művelni az ízek művészetét, s művelte hosszú évtizedeken át egészen haláláig. S bizonyos vagyok benne, hogy ezt a művészetet legalább olyan fontosnak-maradandónak tartotta, mint az operák komponálását.

Nos, jómagam, amint említettem, mindezek ellentéte vagyok. Aligha tartozom a rossz gyomrú, kisétvágyú emberek közé (hihi), mégsem állíthatnám, hogy valami otthonosan tudnék mozogni az ízek birodalmában. Épp az ellenkezője az igaz. Még szükség esetén is legföljebb egy-egy pirítós vagy bundáskenyeret tudtam készíteni, anyjuk távollétében, a lányaimnak. Még szerencse, hogy jobb híján, úgy megszerették épp e két „ínyencfalatot”, hogy mindig ezeket követelték, ahogy a mesékből is A török meg a teheneket, minthogy csak ezt tudtam, s ők nem is akartak mást hallani, csak ezt, már előre súgták, mi következik, nehogy elvétsem az istenért.

2. Még nagyobb probléma, hogy a mondottak miatt, akárhogy töröm a fejem, alig-alig tudok valamire visszaemlékezni gyerekkorom ízvilágából. S amire meg visszaemlékszem, mind elírták előlem, főleg a földijeim (Mács, Tőzsér, Dénes) a sorozat előbbi részeiben, mi több, alighanem ezek is csak azért jutottak eszembe, mert ők eszembe juttatták. Úgy tűnik, Gömörben (mint ahogy másutt is, persze) ekkortájt, a harmincas évek végén, negyvenes évek elején-közepén, a háborús időkben, eléggé hasonló-szegényes volt mindenütt az ízek világa, s ugyanazt ették Dénesék Pelsőcön, Mácsék Bátkán, mint Tőzsérék Péterfalán vagy mi Gömörpanyiton. Miket is tulajdonképpen?

Hát a sztrapacskákat! A túrós, juhtúrós, lekváros vagy káposztás tésztát. Bárhogy furcsállják is az egyéb tájakról valók (az Ipoly menti feleségem rokonsága például), nálunk, Gömörben mindenki csak sztrapacskának vagy haluskának hívja a különféle tészta-eledeleket. Én magam leginkább a káposztás tészta híve voltam gyermekkoromban, ellentétben a későbbi brindzás haluskás korszakaimmal, alighanem azért, mert mifelénk, a Sajó-völgyben az én gyermekkoromban még nem volt túl ismert eledel a brindza. Érdekes, hogy a mieink, a sztrapacskával ellentétben következetesen juhtúrónak, juhtúrós haluskának hívták. S ha már az idegen, főleg persze szlovák-szláv ételneveknél tartunk: ezt úgy kell elképzelni, hogy mifelénk negyvenhétig, a kitelepítések-betelepítésekig legalábbis, gyakorlatilag senki sem tudott szlovákul, s a sztrapacska mégis csak sztrapacska volt, ahogy a gulya is gulya, gondolom mind a mai napig.

Apropó: a gulya. Az Ipoly mentiek a mai napig nem tudják elképzelni sem, mi fán terem e csuda eledel, eszik-e vagy isszák? Én meg elmagyarázni nem tudom, hogy mi is az, s főleg hogy hogyan készítik, pedig gyerekkoromban valóban az egyik kedvencem volt e tipikusan gömöri gombócféle étel. Régen, nagyon régen nem találkoztam már vele, olykor úgy tűnik, hogy nem is volt igaz, csak álmodtam az egészet, s mily nagy volt a meglepetésem, midőn a minap „keleten” járván, betévedtünk a Rozsnyó fölötti autós csárdába, s egyszerre csak elénk bukkant e mitikus eledel. Még pedig a Koncsol Laci tányérján, mert ő fedezte föl, mi többiek éhségünkben már előbb rendeltünk, s nem láttuk meg az étlapon. Kicserélni meg már nem lehetett, így csak sóvár szemmel bámultuk, legalábbis én, Koncsol falatozását.

S volt még egy kedvencem, melyet ugyancsak rég nem ettem: a törvebab. Az Ipoly mentén, érdekes, ezt sem ismerik, így nincs aki megörvendeztessen vele, lévén, hogy senki nem tudja elkészíteni.

Amint már az előbbiek, magam is elsősorban a „különlegességeket” említettem gyermekkorom ízvilágából. Voltak persze standard ételek is. A húsfélékből magam leginkább a töltött csirkére emlékszem mint kedvencre, vagy a töltött káposztára, hogy a különféle rétestésztákról, palacsintákról ne is szóljak. De voltak ritkaságok is: a Mács is említette görhő például, vagy a kolduspecsenye. Hát ezek jutottak hirtelen eszembe gyerekkorom ízvilágáról elmélkedvén.