Sárga rózsa Rózsikának

Nincsenek véletlenek. Nagynéném családjába járatták a Délibáb színházi hetilapot és minden példányt évfolyamonként beköttettek. Mivel gyakran ebédeltünk náluk vasárnaponként, alig vártam, hogy végre nézegethessem a Délibábot. Emma néni – Anyám nővére – gyűjteménye tele volt a híres színésznő színházi és családi felvételeivel. Anyám már látta őt, persze csak a moziban; hallotta, amikor palóc nótát énekelt a rádióban, még együtt is énekelt vele. Én meg annak örültem, hogy a művésznő kislányát úgy hívják, mint engem: Zsuzsinak. Fel sem merült bennem, hogy valaha is megismerhetem az ország legnépszerűbb színésznőjét, színházi és filmes életünk legragyogóbb csillagát.

Tegezz és csak hívj Klárikának!”

Teltek-múltak az évek, már felkerültem Szombathelyről Pestre, és idővel bejáratos lettem a színházakba is. Amikor anyám megkért, hogy készítsek interjút Tolnay Klárival, már benne jártunk a télben, de a Madách Kamara – ebből lett később a Mácsai Pál által vezetett Örkény István Színház – forró sikerrel működött, a reflektorfényben Tolnay Klárival és nagyszerű partnereivel. Akkor éppen a néhány évvel korábban elhunyt Graham Greene angol író Utazások nénikémmel című sikerdarabja ment, telt házzal. Huszti Péter játszotta a másik főszereplőt, az idős asszony unokaöccsét. A kérője a csodálatos orgánumú Sinkovits Imre volt, de volt egy afroamerikai szeretője, Koncz Gábor, akit feketére festettek.

A főpróba után Klárika fogadta – egyenként – a sajtót. Az előtér tele volt újságírókkal. Két óra várakozás után én kerültem sorra. „Fél óránk van – mondta kedves mosollyal. – Mire vagy kíváncsi?” Köpni-nyelni sem tudtam, nemhogy kérdezni. Ekkor észrevettem, hogy az asztalon két, olajos halat tartalmazó konzervdobozban halomban álltak a csikkek. „Dohányzik, művésznő? Akkor én is rágyújthatok?” – fordultam felé.

Nyomban rágyújtott (húszéves korától szenvedélyes dohányos volt), nevetett, majd arra biztatott: tegezzem és nevezzem Klárinak. Csak úgy, Klárikának, a nagy színésznőt? – gondoltam magamban. Idővel aztán a kint várakozó kollégák kezdtek hangosan morgolódni. Ekkor úgy döntött, hogy kérjem el a művészeti titkártól a telefonszámát és folytassuk a beszélgetést nála. Löfi, a titkár nem hitt a fülének, erre még nem volt példa a praxisában. Így kezdődött a szoros, de a halála miatt csak öt évig tartó barátságunk.

Végigjárta az egész világot

Ha arra gondolok, hogy már két és fél évtizede elhunyt, szabályosan beleborzongok. Ma is hallom a hangját: „Nehogy művésznőzz!” – szólt rám, mielőtt megszólalhattam volna. „Szólíts bárhogy, akár Rózsinak is, ez az igazi nevem.

Mohorán minden második tehenet így hívtak, nekem tetszett.” Csak a filmesek keresztelték Klárikának, árulta el. Eredetileg az angolkisasszonyok tanították, majd kereskedelmi iskolát végzett, és nem sok választotta el attól, hogy a bankszakmában és ne a Hunnia Filmstúdióban találja meg a számításait. Ilyen volt az elmúlt század legszebb mosolyú, legjobban ünnepelt magyar színésznője.

Természetes, egyszerű, közvetlen. Nagyasszonyként is vagány, pajkosan bájos, igazi nő – a feje búbjától a cipője sarkáig. Kezemben egy szál sárga rózsával – kedvenc virágával – szorongva csengettem be a lakásába. Nyílt az ajtó, ott állt előttem egy teljesen hétköznapi nő, egyszerű szürke ruhában, ujjai között füstölgő cigarettával. Jót nevetett meglepett arcomon. „Mégis mit vártál? Úgy élek, mint a többi asszony. Hazamegyek a munkából, megfőzöm a kedvenc paprikás krumplimat, közben pasziánszozom vagy rejtvényt fejtek – akár németül is –, ezek a kedvenc időtöltéseim. Este, amikor holtfáradtan hazaérek a színházból, becsukom magam mögött az ajtót és felsóhajtok: jaj, de jó itthon! Érezd magad te is otthon nálam!” – közölte velem.

Az 1990-es évek végén így kezdődtek különös utazásaink az emlékei birodalmában. Ha jól emlékszem, Mongóliával kezdtük, élete legnagyobb úti élményével. „Beutaztam a Góbi sivatagot, jurtában laktam, csillag után mentünk. Rettenetesen sok ég van ott: kékség, felhő és távolság. Legszívesebben ott maradtam volna örökre!” – idézte fel. Amikor erről mesélt, átszellemült az arca, messzire révedt a tekintete. Este aztán ismét Auguszta nénivé változott, akinek elhittük, hogy még azt is eléri, hogy a Sierra Leonéből érkező szeretője kész meghalni érte. Hát még azt, hogy Henry, a bankigazgató alig bírja követni a virgonc nénikéje fékezhetetlen tempóját… Ilyen szeretnék lenni, ha öreg leszek! – csettintettem magamban.
Tolnay Klári munkabírása – még nyolcvanévesen is – sok fiatalnak a becsületére vált volna. Halála pillanatáig főszerepekben ragyogott a Madách Kamarában, még nyáron is játszott, ilyenkor direkt neki való komédiákat tűztek műsorra, amivel borítékolni lehetett a telt házas előadásokat. És micsoda bravúr, hogy a Greene regényéből készült darabot saját maga fordította…

Júlia (majdnem) negyvenévesen

Mi volt a titka? Mivel érte el, hogy mindenki imádta, szerette, a közönségtől kezdve a kollégákig, beleértve a nőket is, ami nagy szó a színházi világban? Huszti Péter az „élet professzorának” nevezte. „Ahogy él, ahogy mosolyog, ahogy mókázik, ahogy megállítja a levegőt egy pillanat alatt, és ahogy tovább engedi…Ő, aki mögött egy ilyen élet van, az beszélhet, taníthat minket, ahogyan akar” – mesélte partnere.

Páger Antal olyan szerelmes volt belé, mint egy kiskamasz, közös számuk igazi szerelmes vallomás volt. „Orchideák, fehér orchideák, Mondjátok el, hogy szeretem” – énekelték közösen Szenes Iván szövegét. Márai Sándor már évtizedekkel korábban a „20. század tüneményének” nevezte a bájos, ifjú színésznőt, amikor még nem lehetett tudni, hogy a Meseautó elragadó Sárikájából – a Perczel Zita által játszott főszereplő, Vera barátnője – nagy drámai színésznővé válik. Fergeteges szerepeket játszott drámában: Blanche A vágy villamosában, Mása a Három nővérben, a címszereplő a Nórában. Tennessee Williams, Csehov, Ibsen álmodni sem tudott volna ragyogóbb drámai karakterről.

Amikor arról faggattam, hogyan nőtt fel a szende, ennivaló naivából a kor legnagyobb színészei közé, rám nézett azzal a bűvös „tolnays” tekintetével. „Semmit sem szabad elutasítani magunktól. Sem a szerelmet, sem a házasságot, sem a gyerekszülést. Kétszer voltam férjnél, mindkét házasságom rosszul sikerült” – avatott be az életébe. Élénken mesélt arról, hogy egyszer minden emlék, egykori élmény kellékké válik, „felhasználhatóvá” lesz. Ezeket pedig akkor szedjük elő, néha tíz, akár húsz év múlva, amikor olyan szerep kínálkozik, amihez használni tudjuk. Tennessee Williams New Orleansban játszódó klasszikusában, amiben Vámos László rendezte, Blanche DuBois megtalálásakor például visszajött neki egy fájdalmas, reszkető mozdulat, ahogy az édesanyja – szegény anyja – a szájához emelte a kanalat, a béna kis kezével. Júlia szerepe is emlékezetes maradt, mert már harminckilenc éves volt, amikor utolérte (Váradi Hédivel megosztva játszotta), így már egyszerre élhette újra a kamaszkori, elsőbálos szerelmet és a szenvedélynek azt a fájdalmas gyönyörűségét, amelyet csak az érett asszony ismerhet. Ebben közrejátszott persze az is, hogy Rómeója Darvas Iván, a második férje volt, akivel még házasságban élt, amikor futott a darab. (Nagyon érdekes, hogy később is volt köze a Rómeó és Júlia másfajta sikeréhez, az 1978-as filmváltozat magyar szinkronjában a dajka hangját kölcsönözte.)

Mohorától Mohoráig

A lakása is olyan volt, akár egy kelléktár. A falakat fényképek borították. A szekrények tömve elegáns ruhákkal, bundákkal, amelyek honnan is lehettek volna, mint „még nagyságos asszony koromból, amikor rózsadombi villában éltem.” És hogy mit mesélt erről a korszakról, amikor még Ráthonyi Ákos filmrendező házastársa volt, s amikor Budapest bombázása idején a kelleténél korábban indult meg a szülése, éppen ebben a pompás lakásban (az újszülött kisfia rövidesen meghalt)? Csak tényeket: „Borzasztó volt.”
Tolnay Klári nem volt könnyű eset. Stílusa ironikus volt, ismert volt a régi mondása: ha egyszer meghalok, bérlet leszek! Híres volt közvetlenségéről, de arról is, hogy valójában kevés embert engedett igazán közel magához. Egyszer jelentkezett nála egy fiatal iparművész, Balla István, hogy kiállítást rendezne a tárgyaiból.

Mindjárt neki ajándékozta első gyerekkori topánkáját. Ez lett a „talpköve” a Tolnay Klári Emlékháznak, amely Mohorán várja a film és színház csodálóit. Mostanra oda vándorolt minden, ami fontos szerepet játszott az életében. Hálás „emlékkertésze”, Balla István úgy rendezte be a szobákat, hogy a látogatók valóban otthon érezhessék magukat Tolnay Klárinál. Talán ő is ilyennek álmodhatta meg a legideálisabb otthont, mielőtt örökre elaludt két fellépés között, nyolcvannégy évesen, 1998 őszén.

Mohorán, ahova sokáig gyakran elzarándokoltam, minden rá emlékeztet. Ez nem mondható el egykori, még az első férjével közösen lakott hatalmas, háromszintes rózsadombi villáról, amely idén nyáron azzal került a hírekbe, hogy 250 millió forintért hirdeti a jelenlegi tulajdonosa. A nógrádi faluban azonban kedvenc sárga rózsái illatoznak a csehovi hangulatú kertben. Megnézhetjük híres szerepeinek jelmezeit, öltözőasztalán beleszagolhatunk a parfümös dobozába. Egy utazó bőröndben Márai Sándor hozzáírt versei, levelei emlékeztetnek sokáig titkolt – most már soha ki nem hunyó – különös, poétikus szerelmükre.

„Ó, merre vagy? Vén kezem tétován / Tapogatja, hol a kova s a tapló - / Hol élsz, hol alszol, jaj, ki őrzi álmod? / Érted-e ezt az őrölt, vad világot? / A tengeren, éjen, falvakon át / Hívlak! Hallod? Aludj. Jó éjszakát” – így szól Márai utolsó, számomra legkedvesebb, Tolnay Klárihoz írt verse, amely megjelent abba a gyűjteményben, amely csak az író halála után, Mészöly Dezső szerkesztésében, a művésznő engedélyével, 1994-ben jelent meg.

Tolnay Kláritól nemcsak interjút, figyelmet és barátságot, hanem síron túl is működő szeretet kaptam. A Tolnay Klári Kulturális és Művészeti Egyesület Elnöksége 2011 augusztusában – hibásan szerepel legutóbbi könyvem, a Ne sírj, kisanyám! egyik fejezetében – Tolnay Klári-díjat adományozott nekem, amelyet a mohorai emlékházban vettem át. Néhány évvel később beszélgetés készült velem a Hátizsákomban a glóbuszom című könyvem bemutatójakor, és a szívemben mindig ott van – a színésznő, az idős hölgy, a falusi ház is.

(A szerző köszönetet mond Navarrai Mészáros Mártonnak a cikk létrejöttében nyújtott segítségéért.)