Féregűzőben

Azt hiszem, A hagyma leve cím alatt vetítették a mozikban a nyolcvanas évek derekán azt az olasz vagy amerikai filmet, melyben e csodanövénynek jutott a főszerep. Már konkrétan nem emlékszem a sztorira, de az megmaradt bennem, amint a hagymával megrakott szekéren fekvő főhőst lovas banditák támadják meg, erre ő felugrik a döcögő szekéren, egy-két hagymafejet megragad, s úgy megmarkolássza és megnyomkodja, hogy a kifacsart hagymalevet egyenest az ellenség lovasainak szemébe spricceli. Szóval, az volt a rokonszenves a filmben, hogy a hagymával harcoló legény nem pisztolylövedékkel, hanem hagymalevedékkel hatástalanította, azaz könnyeztette meg támadóit.

Nos, miért jutott ez a film most az eszembe? Mert ma is hagymát vacsoráztam. Fasírttal. Ha közvélemény-kutatást végeznének családom körében, hogy melyik az a zöldségféle, mellyel minden időben örömöt lehet nekem szerezni, vagy ha így tennék fel a kérdést: melyik konyhakerti növény fogy a leginkább évente környezetemben, kertelés nélkül biztosan a hagymát neveznék meg. Tényleg, elgondolkodtunk már azon, hová kell sorolnunk a hagymát? Jó, jó, tudjuk, hogy a liliomfélékkel van közelebbi rokonságban, de ezenkívül: élelmiszernövény?, tápnövény, mint a krumpli? fűszernövény is egyben? Nem jók ezek a skatulyázások. Tehát: a hagyma – hagyma, egyedi jelenség, nem hasonlítható, nem helyettesíthető és nem is nélkülözhető (legalábbis számomra). Talán egyedül a lekváros kenyérhez meg a pudinghoz nem tudnám megenni. Bár, a fene tudja!

Tekintsünk vissza a múltba, mióta is tartjuk számon e pótolhatatlan termést? Például a metélőhagymát – snidlingként talán ismeretesebb – biztos források szerint már a régi görögök is ismerték. Plinius tanúsága szerint Nero császár a történelem egyik nagy hipochondere szentül hitt a snidling gyógyhatásában, ezért diétás napokon csak ezt fogyasztotta, még kenyeret sem evett hozzá.

Aztán itt van a másik nevezetes hagymafajta, az aszkalóni. Plinius a judeai Askalon városról eredezteti a nevét, magyar megnevezését kis formájáról kapta: mogyoróhagyma.

A kulináris élvezetekre sokat adó Rómában természetesen ismert volt a póréhagyma, mely nemcsak a beleket féregtelenítette, az életet is kiolthatta. Egy bizonyos Mela nevű lovag elvesztette Tiberius császár kegyeit, ezért elkeseredésében három ezüst dénár ára póréhagyma levét itta meg, amitől aztán meg is halt. Túladagolta magát szegény. Fogalmam sincs, mennyi lehetett 3 ezüst dénárnyi póréhagyma. Fél szekérnyi? Az angolok még szólásba is belefoglalták ezt a hagymafajtát. Az „eat the leek” (megette a póréhagymát) azt jelenti, hogy lenyelte a békát, megalázta magát. Ha valakivel egyenesen megetetik („to make somebody eat the leek”), az porig alázást jelent.

A hagymacsalád legnevezetesebb tagját, a fokhagymát évezredek óta ismeri az ízvilág. E fűszernövény őshazája valahol a kirgiz sztyeppéken lehetett. Mind a mai napig varázserőt tulajdonítanak neki. Állítólag a piramisépítők sztrájkba léptek, mikor veszélyben érezték napi fokhagymaadagjukat. Nem akármilyen bűzfelhő lenghetett a legendás szfinx körül. Sajnos a családom szagokra érzékeny tagjaira való tekintettel csak ritkán engedhetem meg magamnak e gyógyszernövény fogyasztását. Ha mégis erre kerül sor, az egészség megtartását, a béltisztítást, nem utolsó sorban a féregtelenítést hozom fel mentségemre. Például a már említett Plinius hatvanegyféle betegség ellen ajánlotta, és ezt a rangot a fokhagyma a legutóbbi időkig megtartotta.

Az ókori Iránban kezdték el termeszteni a kutatások szerint hatezer esztendeje a vöröshagymát. Egyes helyeken szent növényként is tisztelték. A Nílus torkolatánál lévő Pelusiumban egy templomot kifejezetten a vöröshagyma tiszteletének szenteltek. A szatíraíró Juvenalis tollhegyére is tűzte: „...vétek szentségtelenül hagymába harapni. / Ó, szent nép, aminek veteménye is isteneket hajt!”

Mi sem természetesebb annál, hogy a vöröshagymáról a Biblia is megemlékezik. A pusztában bolyongó zsidók Mózes negyedik könyvének 11. részében ekképp keseregnek: „Visszaemlékezünk a halakra, a melyeket ettünk Égyiptomban ingyen, az ugorkákra és dinnyékre, a párhagymákra, vereshagymákra és a foghagymákra!” Szerencsére nekem még nem voltak s talán nem is lesznek olyan ínséges napjaim, hogy legalább egy gerezd fokhagyma, egy fej vöröshagyma ne jusson asztalomra. Az nem is volt gyerek, ki nem evett meg zsírba mártott, apró nyers hagymával megszórt kenyeret.

Ugye, tudják, hogy a magyar hagyma fellegvára Makón található? Vannak olyan feljegyzések, melyek alapján Mátyás király olasz feleségével, Beatrixszal került volna hozzánk a XV. században a hagyma. Vajon van-e tudomásuk arról, hogy a makói hagymatermesztés egy bizonyos Szibrik János református lelkész nevéhez fűződik, aki a hívek költségén megjárva a nagyvilágot hozta haza külhonból a tudást. Hollandiában leshette el a hagymatermesztés fortélyait. Tény, hogy a református vallású gazdák foglalkoztak először hagymatermesztéssel. Mit szólt volna ehhez Kálvin, ha tudja, hogy egykor majd ilyen összefüggésben aposztrofálják? Mindenesetre a hagyma bebiztosította a makóiak jólétét. És tudják mitől makói a makói hagyma? Ha leejtik, legalább 10 cm-re fel kell pattannia a földtől. Én nagyobb becsben tartom, semhogy a földhöz vágjam, akár pattogtassam. Nem sportot, hanem férgeket űzök a hagymával.