Bisztro!

Szegény Amerika! Mindenért, ami az étkezéskultúra barbarizálódásával kapcsolatba hozható, őt teszik felelőssé. No nem minden alap nélkül való ez a gyanúsítgatás, az Újvilág valóban sokat tett és tesz azért, hogy az étkezés hagyományos liturgiája világszerte elcsökevényesedjék, de azért azt sem szabad elfelejteni, hogy a gyorsétkezdékre való igényt még I. Sándor cár kozákjai jelentették be majd’ kétszáz évvel ezelőtt, amikor csak úgy lóhátról rámutatva a megkívánt falatokra „Bisztro! Bisztro!” felkiáltásokkal sürgették a párizsi vendéglősöket. Az ínyenc francúzokra azonban jellemző, hogy a sokszor hallott kifejezés megragadt ugyan a köztudatban, a cári seregek kivonulását követően mégis az ülő vendégeket frissensültekkel, hideg ételekkel kiszolgáló falatozókat kezdték bisztróknak nevezni. Az amerikai típusú gyorsétkezdékre még egy évszázadot kellett várnia a világnak. Az autósbüfékre pedig – amelyek kétségtelenül a nemes kozák hagyomány kései továbbvivői – még ennél is többet.

Mivel az ínyesmesterség fortélyai, az étrend és az étkezési ceremónia, egyszóval a konyhaművészet kétségtelenül a nemzeti kultúra részét képezi, a nemzeti érzés sokadvirágzásának korában az európai nációk nem kis ellenérzéssel szemlélik többek között az étkezés gyors ütemű amerikanizálódását. A maga idejében persze a francia konyha térhódítását is sokan ferde szemmel nézték és idegenmajmolásnak minősítették mifelénk. Visszatekintve már látjuk, sem a besamelmártás, sem a fecskepástétom, sőt a villa használata sem nyomorította meg szittya lelkünket, de még a hagyományos magyar paprikás csirke is zavartalanul ott kapirgál fedőink alatt, ugyanúgy, ahogyan azt „Verecke híres útján” bétereltük e kies katlanba (persze még paprika nélkül, merthogy az török hozomány). És, ugye, azt sem lehetne mondani, hogy például a bouillabaisse néven ismert provence-i halászlé különösebben rátelepedett volna szögedi ellenlábasára. Pedig a francia konyha hatása miatt igazán nincs mit szégyenkezni, mint ahogy a szláv meg a török, az olasz meg a német konyha hatása miatt sem, mivelhogy a hagyományosnak tekintett mai magyar szakácsművészetre a bő ezredév során mindezek a konyhák igencsak nagy befolyással voltak. A kultúra már csak ilyen: folytonos adok-kapok az egész.

Világhatalmi pozícióból nézvést persze kicsit másként látszanak a dolgok. Habár a hajdani Európa mintha a maga csúcsairól is nagyobb érdeklődéssel tekintett volna széjjel. A britek például megőrizték ugyan a maguk hagyományos ételeit, a különféle steakek és a roastbeefek pozícióját igazán semmi sem ingathatta meg, de az étlapokra azért a világbirodalom számos szegletéből származó ételféleség felkerült. Amerika azonban holdkórosként járkál a világban, mindenhol és mindenben önmagát keresi, és jártában-keltében egy-egy utcasarkon saját szabadalmú gyorsétkezdékkel jelöli ki vadászterületét. A befelé fordulás oda vezetett, hogy Amerikának sikerült a világ konyháinak talán legforgalmasabb útkereszteződésében az étkezéskultúra zsákutcáját megépíteni.

Szegény Amerika mintha mostanában kezdene észbe kapni. Az egyik tévécsatornán bemutattak egy furcsa kísérletet egy középréteghez tartozó, tipikus amerikai családdal. Gyerekek, apuka, anyuka – és sok-sok fölös kiló. A túlsúlyos anyuka háztartásbeli. Minden délelőtt beül a nyolchengeres Buickba, és a hipermarketből mélyhűtött készételekkel megrakottan tér haza. Vacsorára bevág néhány csomagot a „mikróba”. Satöbbi. A kísérlet lényege, hogy egy hétig nyersanyagokból kell elkészítenie a család betevőjét. Az asszonyka kerít egy szakácskönyvet, kiválaszt egy ételt, és megveszi a hozzávalókat. Olyan undorral vegyes tanácstalansággal nézegeti a nyers húst, mintha egy UFO-bébit kéne tisztába tennie. Persze konyhai szerszámot alig talál a háznál. Fogalma sincs, hogyan készül a rántás, hogyan kell panírozni, nem önt étolajat a hagyma alá, minden odaég, összeragad. Reggeltől estig robotol, holtfáradt, nem érti, hogyan lehet így élni. És egyszer még a természetbe is ki kell menniük piknikre. A nő a harmadik napon már hisztériázik, a gyerekek nemkülönben. Mennének hamburgerre, hot-dogra. A férj viszont rendkívül megértő. Pedig a helyzet elképesztő és érthetetlen. Persze nálunk sem csupán az van, hogy hipp-hopp, ránk rontanak a cheeseburgerek meg a Kentucky-csirkék, és csuklóból lődözik le szánkhoz emelt villánkról a tejfölös töltött káposztát. Már a nyolcvanas évek elején, amikor az utcáink sarkait még javában egy másik nagy testvér jelölgette meg, és a Csukcs-félsziget a kert alól nyílott, már akkor igen furcsa dolgok kezdettek történülni konyhai hagyományainkkal. Megtörtént például, hogy egyszer egy anyában hirtelen fellobbant a pedagógiai hajlam, és kiküldte az egyetemista lányát, hogy hozna be a kertből krumplit az ebédhez. A lány jó érzékkel célozta be a kertet, a gazdasszony meg büszkén mosolygott utána. Félóra múlva azonban rossz hírrel tért meg a bölcsészhallgató: „Anyuka, képzeld, valaki lelopta az összes krumplinkat! Csak azokat az éretlen kis zöld bogyókat hagyta a bokrokon.”

Szóval, tiszta Amerika. Pedig akkoriban még nem is Csernyenkót, hanem Andropovot támogatták a Lenin-mauzóleum mellvédje mögött. Bizony, a nagy eszmék sokáig kizárólag Keletről virradtak reánk. Most Amerika kelleti magát, ontja a chipset, a hasábburgonyát, s hogy meghozza étvágyunkat, olajos manccsal turkál az idétlen papírstaniclikban, és előzabál. Szegény Amerika...