Arcán az angyalok mosolya

Bár a műsorban fellépő egyik kislány azt énekelte, hogy „Arcodon az angyalok könnyét hordod”, nem csillant könny a szemükben. Inkább boldogságtól, örömtől csillogott. Büszkék voltak magukra. Ő is, Olgyay Anasztázia, aki a hasonló korú Baracskai Rékával verset szavalt. Olyan átéléssel, olyan meggyőző erővel, hogy a műsort néző anyukák arcán a meghatottságtól peregtek a könnyek. „Gyermekem, nekem elég az is, hogy létezel”, énekelték néhányan, s én arra gondoltam, hogy a legtöbb itt ülő anya ezt érezheti.

Anasztázia, Rékához hasonlóan Down-kóros. Mindkét lánynak megígértem akkor, hogy „benne lesznek az újságban”, mire olyan hálával néztek rám, amit nem lehet elfelejteni. Rögtön a szívembe zártam őket. Rékát később meg is kerestem, de Nagymagyarra nem jutottam el. Mardosott is a lelkiismeret, mert ha valamit megígér az ember, azt nem szabad megszegni. Ezt ők nagyon zokon veszik.

Mulasztásomat szeretném pótolni ezzel a riporttal. Megkönnyebbülésemre nyoma sincs a haragnak, Anasztázia nem neheztel, most is bedobja a sztármosolyát, mint amikor a két évvel fiatalabb húga, Anita fényképezi. Legszívesebben virágok között vagy virágokkal pózol a 27 éves „hölgyike”. A megjegyzésemen, hogy fiatal kislány még, nagyot nevet, de aztán a kérdéseimre komolyan válaszol. Hajnalka, az anyuka ugyan néha megismétli a lánya válaszait, néha kell is, de nem mindig van szükség rá, mert legtöbbször érthetően, szép tisztán ejti ki a szavakat.

Sportlady

Az elején azért tapogatózunk, elmondjuk az alapinformációkat, mert az elmúlt négy évben sok minden változhatott. „Most hetente kétszer, hétfőn és csütörtökön járok a Nefelejcsbe, ott és itthon is szeretek színezni. No meg edzek is, van személyi edzőm...” Itt már Hajnalkához kell fordulnom, mert tanácstalanul állok a hallottakkal szemben. Visszakérdezek: „Mit edzel? Tornázol, focizol, mit csinálsz?”

„Kapott egy futópadot, s azon edz” – siet segítségünkre az anyuka. Én meg a csodálkozástól egy pillanatig szóhoz sem jutok. „A szomszédunkban van egy fiatal gyerek, s oda szokott járni tornázni. Ő megmutatja neki, mit és hogyan csináljon.”

„Előbb tornázok, aztán futok.” Arról, hogy jógázik is, megfeledkezik, azt már az anyuka újságolja. Közben Anasztázia elmagyarázza a lényeget: „Kapcsolatban vagyok a testemmel.”

„A mozgás jót tesz az egészségednek is, kevésszer leszel beteg, jobban fogod érezni magad. Ha jó az idő, kint is lehet futni” – okoskodok. Mire ő: „Ha nem vagyok beteg, akkor igen.” Ráadásul a súlyának is jót tesz, mert most diétázik, 150 centijéhez 68 kiló, árulkodik az anyuka. Persze, a diétát nem úgy kell elképzelni, mint egy szigorú fogyókúrát, inkább úgy, hogy sok gyümölcsöt és zöldséget eszik. S el is ismétli nekem, hogy mi a teendő: tartani a súlyt. Elvégre egy fiatal lánynak csinosnak kell lennie.

„A fiúk azért megfordulnak utánad. Nemde?” – a kérdés jogos.
A válasz tömör: „De!” Viszont a Nefelejcsben nem talált szemrevalót. Inkább csak barátnőt, Gabikát, az egyik ápolót.

Karácsony apu nélkül

Annak idején szépen szavalt, erre emlékszem, s kíváncsiskodom, hogy mostanában milyen verseket szeret. „ Keveset olvasok – vallja be megszeppenve, amikor szemrehányást teszek neki, de becsületére váljék, hogy nem kertel. – Lusta vagyok. Nincs időm. A húgomnak kisfia van, vele játszom. Az a legjobb szórakozás.”

„Az jó, most már a kis unokaöcsédnek verselhetsz, énekelhetsz. Tudom, hogy sok verset és éneket ismersz. Az unokaöcséd nagyon fog neki örülni” – kapok az alkalmon. Hajnalka teszi helyére a dolgokat: „Anasztáziának probléma az olvasás, verset is úgy tanul, hogy én olvasom, ő meg mondja utánam.” Lassan majd a gyerekek – mert idővel talán többen lesznek – fognak olvasni Anasztáziának, mert ő szereti hallgatni. Együtt lapozgatják majd a könyveket, nézegetik a képeket.

Hirtelen témát váltunk: „Már nagyon várom a karácsonyt” – ezt olyan hangsúllyal mondja, hogy abban minden benne van, öröm, várakozás, kíváncsiság... A fát ugyan nem egyedül díszíti, de ő takarít, rendet rak, azért segít felrakni a díszeket, az égőket is a fára. Nagyon tud örülni annak, amikor kigyúlnak a fények, sok-sok színben ragyog a karácsonyfa. S még inkább annak, hogy mindannyian körülülik, együtt csodálják. „Az a jó, hogy egy család vagyunk, s együtt örülünk a fának” – fogalmazza meg a maga egyszerű módján a lényeget. S azt is elmondja, mit szeretne karácsonyra. Pontosabban, mire van szüksége. Prózai a kívánság...

– Öten vagyunk az asztal körül: mama, köriék” – aztán valahogy nem passzolnak fejében a számok, anyukáját kérdezi. – Hányan is vagyunk?
– Kilencen – érkezik a válasz.
– Majd küldesz nekem egy szép képet, hogy lássam. – Megjegyzésemre meglepő választ kapok.
– Én tudok a legjobban fényképezni.

Ellenvetésnek nincs helye, pedig a húga fényképész. Próbálom azzal elütni a témát, hogy azt mondom: ő a legnagyobb sztár a képeken, mert Anasztázia mindegyiken pózol, bedobja fültől fülig érő mosolyát, és szívesen választja meg, milyen legyen a kulissza. Legtöbbször virágos, imádja a szépet, a színeket. S odaáll, hogy „no, most fotózzatok!”. „Megoldjuk” – zárja a témát.

Az ajándékról kérdezem, hogy mire vágyik, mit szeretne. Ehelyett teljesen másra tér.

– Apu már nincs közöttünk, nagyon hiányzik. A szívemben ott van, nem tudom elengedni. Júliusban múlt egy éve, hogy meghalt...
Kényes vizekre eveztünk, eddig próbáltam kerülni a témát, mert Hajnalka figyelmeztetett, hogy az apuka halála nagyon nagy űrt hagyott maga után, Anasztázia még mindig nem tudta feldolgozni. Lajos 54 évesen hagyta itt a családot...
– Már nem tudtak segíteni rajta – az anyuka megismétli a mondat második részét, ezzel is nyomatékot adva szavainak, hogy a lányát megnyugtassa.
– Ott ül fenn valamelyik csillagon, s onnan vigyáz rád – az én mondatomra azonnal kész a lány válasza, mondván:
– Én még nem látom. Néha érzem, hogy ott van, csak az a baj, hogy nem tudok vele álmodni.
– Egyikünk se álmodik. Apa pihen – nyugtatja Anasztáziát az anyukája.

Olyannak elfogadtuk, amilyen Anasztáziát felmentve, hogy megpihenjen, Hajnalkával visszarepülünk az időben. „A terhességem eleinte teljesen rendben volt, a huszonhatodik hétben mondták, hogy valami elváltozások vannak. Valószínűleg Down-szindrómás a baba, már nem lehet semmit csinálni. Arról, hogy elvetessük, hallani sem akartunk. A szülés után beigazolódott a diagnózis, s mindjárt elvitték Pozsonyba, a kramárei kórházba, mert a belei el voltak dugulva. Két hónapig kórházban volt, kétszer műtötték, de biztattak, hogy agyilag rendben van, lehet, hogy csak ezt, vagy azt nem fog tudni. Mi olyannak fogadtuk el, amilyen. Volt ugyan olyan orvos is, aki azzal állt nekem, hogy minek hagytuk meg, hiszen ezzel a diagnózissal legfeljebb harminc évig élnek, de mondtam, akkor is és addig is az enyém.”

Az elfogadás egy dolog, a jelentkező problémák teszik igazából próbára a családot. „Az óvoda még elment, az iskolában lehetett látni, hogy visszább vagyunk, s jöttek a bökkenők: ide nem veszik be, oda nem veszik be, sehová sem tartozunk. Volt, aki azt kérdezte, hogy miért viszem a sérültet az egészségesek közé?”

Boldogulj, ahogy tudsz... Így a legegyszerűbb nálunk. „Somorjára bevették, de oda nem nagyon szeretett járni, lehet, hogy nagyobb volt a szigor, de Dunaszerdahelyt, majd a szenci Nefelejcset nagyon megkedvelte. Ott nagyon sok mindenre felkészítették, amit lehetett, kihozták belőle – dicsekszik az anyuka. – Kiskora óta az egészségesekkel együtt hordtam mindenhová, s a húga megvédte őt. Talán ezért van köztük annyira szoros kapocs, neki mindenben szót fogad. Gyerekektől nem annyira kellett őt védeni, nem találkoztam azzal, hogy csúfolnák.

A szülőkön múlott, hogy álltak hozzá. Inkább a felnőttekkel volt baj, az utcán vagy az üzletben megesett, hogy ráfeledkeztek. Eleinte nagyon zavart, de megtanultuk kezelni, ilyenkor szóltam: ha valamit szeretnének tudni, kérdezzenek, szívesen elmondom, mert ő is olyan ember, mint a többi. Meghökkentek, és elmentek.”

Anasztázia, szerencsére, ebből semmit sem vett tudomásul.

Megküzdve a sorssal

Anasztázia ma is szeret a Nefelejcsbe járni. „Megvan az a rezsim, amit nála be kell tartani. Reggel felkel fél kilenckor, megmosakszik, megreggelizik, fölöltözik, de senki ne vágjon közbe, ne zavarja meg, azt nem szereti. Ha itthon van, megebédelünk, ő megfőzi a kávénkat, ez mindig az ő dolga, ötkor, fél hatkor vacsorázik, hét körül elmegy zuhanyozni. Igaz, hogy mostanában kicsit rosszalkodik, mert nyolc helyett tíz után jár aludni, megnézi a vetélkedőit, s csak aztán fekszik le.”

Ezek a gyerekek, illetve már felnőtt gyerekekként is, akit megszeretnek, azt imádják, akit nem szeretnek, azt kimutatják. Ösztönösek, mindenben. Nekik nincs olyan, hogy titok, hazugság, képmutatás. Amit éreznek, azt mutatják. Ami a szívükön, az a szájukon. Tiszta a lelkük, tiszta a szívük. Nem hajlandók elfogadni a rosszat.

Hajnalkának nagy támasza volt a férje, Lali, ő mindenben mellette állt, intézte, amit kellett, rengeteget dolgozott, ácsként „maszekoskodott” az apukájával, hogy mindenük meglegyen, s az egész család, a szüleik, a húgáék, mindenki összetartott. Az anyuka csak a kicsi lánnyal foglalkozott. „Szerencse, mert sok férfi elfut a felelősség elől, ha ilyen történik a családban. Bizony, a család ilyenkor sokszor szétesik” – az anyuka szavai, sajnos, jó néhányszor beigazolódtak. Olgyayéknál anyuka és apuka együtt volt egy egész, Anasztáziával és Anitával. Ezt Anasztázia így raktározta el a fejében. Együtt mentek mindenüvé, együtt csináltak mindent, a lány nagyon erősen kötődött az apukához. „Szerencsére, nálunk az összetartás meg is maradt, a vőm elfogadta, a kisunokám imádja, bárhová mennek, viszik magukkal, mindenhová együtt megyünk. Bevásárolni, kirándulni. Úgy, ahogy megszoktuk.”

Hajnalkától ugyanazt hallom, mint sorstársaitól: „Senki nem mondta, nem mondja, mire van jogunk, a hivatalokban rendre eltűntek a kérvényeink, soha nem kaptunk értesítést, sem időbeni tájékoztatást. Csak a többi szülővel tudtuk mindent megbeszélni. Most is kétévenként hívnak, s volt, hogy sírva jöttem ki, mert azzal állt elő a doktornő, vegyem el a lányom jogait, kiskorúsítsam. De én ezt soha nem engedem.”