Pollina, a szemérmes cittadina

Fent, a tenger fölött, közel az éghez Pollina maga a csoda. Minden nőneműnek tűnő falucska közül talán a legszemérmesebb, mégis tárt karokkal várja az idegent. Szicília északi partján, Palermo és Cefalu között eszébe sem jut kérkedni páratlan szépségével.

Kőfal fut mellettünk a kanyargós úton. Kőfal, amely nem ereszt el egyetlen rögöt sem. Markolja minden erejével. Jámbor a táj, mégis csalogató, varázsával hív egyre magasabbra, félköröket rajzolva a hegyoldalba. Errefelé minden fűszál szabad prédája a tenger felől feltámadó szélnek, viharnak. De állják a támadásokat.

Palermo szegénységet és gazdagságot, pompát és nyomort egyszerre kiárusító, hol megdöbbentő, hol elkápráztató valóságát, vagy Cefalu zegzugos utcáit, a nap minden percében másnak látszó tengerpartját hátrahagyva mintha csak egy külön országba érkeznénk. Egy önálló életet élő, tenyérnyi kis államba, amelynek sajátos arculata, építészete, kultúrája van ősi szokásokkal, messziről jött idegeneket ámulatba ejtő ízlésvilággal.

Szelíd esővel fogad a hely. Talán így akarja elérni, hogy a lehető legtisztábban bóklásszunk ki tudja, hány ezer éves kövekből épült házai között, és hogy még a lépteink se hagyjanak nyomot a keskeny, beláthatatlanul jobbra-balra kanyargó, szűk utcáin.

Laknak itt egyáltalán emberek, vagy mindent itt hagyva már réges-rég elmenekültek Isten tudja, mitől tartva? – vetődik fel bennem a kérdés, amikor már vagy egy órája rovom a sikátorokat, és még mindig nem tűnik fel egyetlen lélek sem. Nem jön velem szembe se férfi, se nő, se gyerek, se öreg. Senki nem nyit ablakot, senki nem szól át a szomszédjának. Itt nincsenek gyümölcseiktől rogyadozó citrom- és narancsfák, de még kertek sem olívával. Itt a kő az úr. A legnagyobb úr, amely évszázadok óta nem mozdul. Beletapadt a házak falába, őrzi a múltat, védelmet, biztonságot nyújt az itt lakóknak. Itt senki nem ébred kakasszóra, most éppen hallgatnak a harangok, zártak az ablakok. Nekünk ez csak falu, a környékbelieknek bizonyára kisváros. Ahogy az olasz mondja: cittadina. Az itteniek pedig bizonyára minden házát büszkén lakják. Némi túlzással még azt is állíthatják, hogy tengerük is van, hiszen egyszerre láthatják az ég és a Mare Tirreno kékjét.

Bolyongásunkban és ábrándozásunkban senki nem zavar. Nincs is más dolga az ide látogatónak, mint csodálni a nap, a szél, az eső, de főleg az Idő ősi erejét, az ormótlan sziklákba kapaszkodó házakat, a vedlő falakat, a vasrácsokkal díszített pinceablakokat, a tetőcserepek között kihajtott, madarak által idetelepített törpebokrokat.

Pollina hallgat. Csak a szemnek árulkodik ezeréves múltjáról. Nincs helytörténeti múzeuma, közösségi háza, nyugdíjasotthona, ám van egy eldugott kis teatrója, ami éppen most zárva. Plakát sem jelzi, mikor lesz nyitva. Majd. Valamikor. Legközelebb talán év végén, télvíz idején. Hiszen most, hogy egyre többet mutatkozik errefelé a Nap, megnyitja kapuját az amfiteátrum. A szabadtéri színház. Kőpadjai számából nem nehéz arra következtetni, hogy egy-egy előadásra azért összejön a falu apraja-nagyja.

Kávézót másfél órás sétánk során egyet sem találtunk. Pedig biztos van valahol, valamelyik sikátorban, csak éppen nem kelleti magát. Egyszer jártam hasonló helyen. Sok évvel ezelőtt Málta Mdina nevű városkájában. Ott is mélységes csend honolt a falak között, már-már halotti csend. De legalább voltak olyan pontjai a városnak, ahol pezsgett az élet. Pollina nem ilyen. Utam legvégén találkoztam csak egy idős úrral, aki úgy termett mellettem, hogy még a lépteit sem hallottam. Mintha azt jelezte volna: itt is élnek emberek, csak délután három és öt között tisztelettel adóznak a csendnek. Olyankor itt is beköszönt a szieszta.