Száz Pál: Kis-keleti daemonologia 10. – A föld népe

Valószínűleg bárki, aki ismeri a lengyel, a cseh vagy a szlovák nyelvet, könnyűszerrel megfejti e mondatok jelentését: „Po předstawach našich prjedownikow běchu lutki małe, přijomne stworjenčka, podobne na małych ludźi. Wone bydlachu w jamach, w holi, pod štomami, ale přeco pod zemju schowane. Tam mějachu swoju domjacnosć, warjachu w nopaškach a hornčkach z hliny a pječechu chlěb.” Éppen ezért biztosra veszem, hogy az Új Szó olvasóinak sem okoz gondot, noha kétlem, hogy lenne akár egy is köztük, aki beszéli a szorb nyelvet, akár annak felső, akár alsó dialektusát.
A szavak hasonlóságából is érződik, hogy a nyugati szláv nyelvek családjába tartozik a szorb, noha a Szászország és Brandenburg területén lévő Lausitz, azaz Luzsica vidékén már csupán 10–20 ezerre teszik a beszélők számát. A szorbok az egyetlen olyan nép, amely a német területek őshonos szláv lakosságaként még nem tűnt el, ellentétben… tulajdonképpen egész Kelet-Németországgal, illetve Bajorország egyes keleti területeivel, amely a kora középkorban dominánsan szláv, vagyis vend lakosságú volt. Persze a germanizációt erősítő erőszakos keresztény térítés megtette a hatását, az egyház hathatós segítsége a történelem során mindig biztosította, hogy patakokban folyjon a vér a felebaráti szeretet jegyében, s nem volt ez másként az 1147-es vend keresztes hadjárat során sem. A legtovább a ránok tartották magukat, ők Rujána (Rügen) szigetére szorultak, ahol I. Valdemár dán király 1168-ban döntötte romba fejedelemségüket Arkona elfoglalásával. Arkona a szláv pogányság fellegvára, Szvantovít kultuszhelye és egyben utolsó bástyája volt. A tenger fölé nyúló sziklán található templomról csupán Saxo Grammaticus leírása maradt fenn. A szláv mitológia írásbeliség és pogány hatalom híján feledésbe merült, hiába igyekezték rekonstruálni a 19. század romantikus nemzetébresztői: az istenekből démonok, a szellemekből pedig a népi hitvilág természetfeletti lényei lettek.
De térjünk csak vissza a szorbokhoz, akik szerencsére annyira az isten háta mögött laktak, hogy az északi társaikkal ellentétben a hatalom szinte megfeledkezett róluk. Mivel sosem volt országuk, de Prágával és Boroszlóval eleven kapcsolatot ápoltak, már a nemzetébredés korában felismerték kultúrájuk és nyelvük archaikus vonásait.
A fenti idézetben az igék ragozása – běchu, mějachu, pječechu – roppant különös: a folyamatos múlt, vagy az imperfektum és az aorisztosz a nyugati szláv nyelvekből kiveszett, a délszlávban is csupán archaikus és népi elemként él. De nézzük a teljes szöveget, melyet Měrćin Nowak-Njechorński, a luzsicai szorb költő és grafikus gyűjtött valamikor az ötvenes-hatvanas években – a kiveszett folyamatos múlttal fordítva:
„Az őseink elképzelése szerint a lutkák (lutki) kicsi, kellemes teremtmények valának, apró emberekhez hasonlóak. Gödrökben laknak vala, legelők, fák alatt, de azért mindig föld alá rejtőzve. Ott vala nekik háztartásuk, cserépdarabokban és agyagedényekben főztek, és kenyeret sütnek vala. És az őseink szerint változás következett be, és hogy a földben talált hamvedrek az övék, mert a lutkák fazekasok voltak. Úgy beszéltek a lutkák, hogy mindennek a fordítottját mondták, mindent negáltak: Nem akarjuk el nem vinni a nemdézsátok. A lutkák korábban a földet lakták vala, de mióta Luzsicában szólnak vala a harangok, nem bírák vala elviselni a hangjukat, elbújnak vala előle a föld alá, hogy el ne veszejtse vala őket.”
A szláv mitológia félig elveszett, félig eltorzult szilánkjait összegyűjtő cseh néprajzos, Hanuš Máchal 19. század végi könyvében részletesebben ír a föld apró népéről, a manó- vagy törpszerű, lutkinak/ludkinak, vagyis emberkéknek nevezett lényeket illető luzsicai hiedelmekről. E nép réges-régen a föld színén él vala, ők valának Luzsica első lakói, a szorbok elődei. Saját királyuk vala, aki egyes vélekedések szerint Grodkban (Spremberg) székele. Mivel nyakas pogányok valának, nem bírták elviselni a harangszót, ezért a föld alá költöztek, manapság pedig csupán ritkán mutatkoznak. Aprók, egy nagyobb dézsában többen is elférnek, a fejük viszont aránytalanul nagy, hasonlóan a csecsemőkhöz, szemeik kiguvadnak, ruháik tarkák, némelyek szerint pedig csodatévő sapkát hordanak, amely láthatatlanná tudja őket tenni.
A lutkák népe állítólag saját nyelvet beszélt, amely nagyon hasonlított a szorbhoz, mégis más volt. Néhány dologra külön szavuk volt, más szavaknak pedig a jelentése különbözött, vagy rég elfeledett kifejezéseket használtak. Több adatközlő említi, hogy kifordítva beszéltek, netán visszafelé, a végéről kezdték el a mondatot, esetleg felcserélték a szavak sorrendjét, a leggyakrabban pedig egyszerűen tagadással cserélték fel az állítást. Azt mondták például: „Legyen olyan kedves, kölcsönözze a dézsát nemdézsát, kenyeret nemkenyeret akarunk készíteni.”
Máchal forrásai alapján részletesen leírja, hogy a föld titkos népe miféle gazdálkodást folytatott, hogy gyökereket, bogyókat és vad gyümölcsöt ettek vala, de saját gabonafajtát is termesztettek vala, s nem arattak, hanem a kalászból kiszúrva a szemet gyűjtötték vala össze a magvakat, és őrölték meg két kő között. Úgy tartják, hogy imádják a zenét és az éneket, és maguk is nagy muzsikusok hírében állnak vala, gajdolásukat a magányos vándor gyakran hallhatja a mezőt járván, mely mintha a föld alól szólna. Jellegzetes, húros hangszerük cimbalomhoz vagy citerához hasonló. A szerencséseknek, akik előtt megmutatkoznak, megjósolják a jövőt. Az emberekhez hasonlóan családokban élnek vala, nagy ünnepélynek számított náluk a menyegző és a keresztelő. Ha egy lutka meghal, testét elhamvasztják, edénybe teszik, és elföldelik azokkal az edénykékkel együtt, amelyeket a temetéskor a hozzátartozói telesírnak. Máchal itt megjegyzi, hogy e néphagyományban alighanem az urnasírok és hamvasztásos temetkezés archeológiai leleteivel való találkozás tapasztalatának lenyomatával van dolgunk...

*  *  *
Berlinből tartok hazafelé, keletnek. Lausitz útba esik, csupán két óra a fővárosból. A 97-es úton találomra állok le. Kisétálok a táj peremére, az út e szakasza találkozik azzal a mély völggyel vagy árokkal, amely hosszan húzódva egy egész szigetet harapott ki a földből. Persze a Tagebau Jänschwalde nem az egyetlen példa, az egész régiót a felszíni barnaszén-, a lignitbányászat átka sújtja. A túloldal erdei fenyői fölött a Kraftwerk, a hőerőmű párafelhőjét látni. Lassan vöröslik arra az ég, február közepén járunk, már tagadhatatlanul hosszabbodnak a 2025-ös év napjai. Még néhány lépés, és feltárul előttem a mély seb, amelyet a felszíni bányászat teremtett. A túloldalt lassan benövi már a bozót. Az új arcú földön, az árkon túl ott állt valahol a falu, amelyet Hornónak, szorbul Rogownak neveztek. A lemenő nap elszántan növeli a lassan kiáradó sötét árnyékot a négy hatalmas emeletre, illetve teraszra oszló árok aljáról.
Néhány kilométer után a fenyők között megtalálom a helyet, ahol még most is zajlik a munka. A gépek kitartó igyekezettel forgatják át a földet száz, néhol százötven méter mélységig, hogy kinyerjék belőle a lignitet. A szürkület és a veres ég furcsa fényviszonyokat teremt, a munkagépek világítása, a kanalak forgása, a négy hegyméretű szint a földben, az árok négy emelete holdbéli tájnak tűnik, mintha nem is ezen az eleven bolygón lennénk. Ez itt maga a meztelen föld, a maga ásványi pusztaságában. Az árkot távolabb egy óriási acélkonstrukció hidalja át, amelynek egyik felén az éhes kanalakat forgató, soha meg nem álló kerék bontja el a talajt, futószalagra dobva a felmarkolt földet, amely az árok túlfelére utazik, és ott halmozódik – míg a barnaszén, amit kinyernek belőle, még kilométereket halad a futószalagon a Kraftwerk mindig éhes torkáig, mert az emészti el lassan az itt egyre táguló körben felzabált tájat.
Horno csupán az utolsó volt, Klinge kezdte a sort 1981-ben, négy évvel később Weißagk, aztán Klein Bohrau, majd 1987-ben Klein Briesnig. A II. világháború óta 130 települést lakoltattak ki és romboltak le Lausitzban a szénbányászat miatt. Persze a hornóiak tudták, hogy ez lesz a vége, még az NDK idején megszületett a döntés, 1977-től már nem adtak ki építési engedélyt sem. Sokan mégis abban reménykedtek, hogy a rendszerváltással, az országegyesítéssel a saját kezükbe vehetik az irányítást, és maguk dönthetnek a földjükről – de nem így történt. Hornóban, a három és fél száz lakosú isten háta mögötti szorb faluban nemigen történt semmi a történelem folyamán, itt talán az élő nyelv maradéka is megmaradt volna, ha a földet ki nem húzzák alóluk. A lakosság nagy része az újonnan épült Neu-Horno városrészbe lett telepítve a mintegy 10 km-re fekvő színnémet városkába, Forstba.
A falu nagy részét 2004-ben lebontották, az ötszáz éves templomot november 29-én robbantották fel. Az oltárt korábban átvitték Neu-Hornóba. A Domain házaspárt, Wernert és Ursulát is sikerült ellehetetleníteni, akik minden követ megmozgattak a jog terepén – mindhiába. 2005. május 12-én a Cottbusi Járásbíróság elutasította a keresetüket, így utolsóként az ő házukat bontották le. E föld népe tehetetlen a góliát Vattenfall Europe Mining AG ellen.

*  *  *
Nem ez volt azonban az utam célja. Egy következő Góliát következő áldozata felé veszem az irányt délnek, Mühlrose felé, amely a Tagebau Nochtennek adta meg magát. Mühlrose földje alatt a becslések szerint 145 millió tonna szén rejlik. Mire Sprembergbe, a helyes kisvárosba érek, már koromsötét van. Spremberget (Grodk) egyébként két oldaláról is fenyegeti a kitartóan táguló földhullám a tájban, nyugatról a welzovi, keletről a nochteni külszíni szénfejtő.
Az úti célomat csak másnap érem el, ott ugyanis nem tudtam volna megszállni. Nincs hol a kis Mühlrose faluban – a táblán alatta a szorb név, Miłoraz, azonos betűkkel. Ezt ugyan még nem nyelte el a föld, de az épületek többségét már lebontották. Egy másik háznak épp nekiestek a kotrógépek. Magától értetődik, hogy nemcsak szállás, de bolt és kávézó sincs, sem posta. Itt-ott felbukkan egy régebbi vagy újabb épület, de igencsak bizarr a házak nélkül maradt utcákon autózni; már a bontási hulladékot is eltakarították, és csak egy-egy poros tér maradt a telkek közepén. Miután kiszállok a kocsiból, egy macska fut át az úton. Vele vajon mi lesz?
A téglaházon transzparens lóg, rajta felirat: „Rettet unser schönes Mühlrose! Wir bleiben!” A ház azonban elhagyatottnak tűnik. A szemközti utcasoron is megmaradt egy ház, úgy tűnik, az otthoniak egy hivatalos úrral beszélgetnek. Alighanem a kulcsok átadása zajlik. Odamegyek hozzájuk, bemutatkozom, és elmondom, hogy egy riporton dolgozom. Az ötvenes pasas azonnal elutasít, nem akar nyilatkozni. – A telkek és épületek átadása mindig a tulajdonossal való közvetlen egyeztetés alapján történik – mondja a cég alkalmazottja, majd nyomatékosan kijelenti, hogy a bontásra csak a tulajdonos kártalanítása, méltó pénzbeli kompenzálása és a megfelelő engedélyek kiadása után kerülhet sor. Kutyából nem lesz szalonna, továbbállok.
Sétálni indulok, a buszmegállóig jutok. Ízléses, téglából rakott, tetős építmény, mellette a tábla: Mühlrose. Nyomok egy szelfit, mögöttem a romok. Nem áll már itt meg semmi. Mühlrose nemsokára megszűnik, eltűnik a föld színéről. A fotóm megment belőle valamit akkorra, amikor már itt is csak dűnék lesznek, amiken lassan újra megtelepszik a növényzet.
Ahogy annak idején Hornóban a rendszerváltás és az ország újraegyesítése, alighanem a green deal következményei is hiú reményeket keltenek errefelé. Németország a tervek szerint 2038-ra elhagyja a fosszilis tüzelőanyagok használatát, vagyis leállítja a szénbányászatot és a hőerőműveket, a kétszáz lelkes falucskának mégis pusztulnia kell a LEAG cég miatt. 1997-ben a lakosok azt hitték, lezárult a kitermelés. Egy évtizeddel később a cég máshogy döntött, és bejelentette a terjeszkedését. A Boxberg erőművet táplálni kell!

*  *  *
– Tudja, nem nagy tragédia, higgye el – vonja meg vállát Paul Durina, miközben kitölti a kávéfőző tartalmát. – Ki van ez találva. Előbb elveszik az ember kedvét attól, hogy itt éljen. Vagy itt akarjon meghalni. Mühlrose élhetetlen hellyé vált, három oldalról körül van ásva, három irányba indulhat el, és csakhamar odaér az árok szélére. Az egész falu ott van, ahol a part szakad. Most már csak Schleife felé vezet út a faluból, zsáktelepülés lettünk. Évek óta egyre jobban lehetetlenül el a helyzet, a kisbolt már rég bezárt, a kocsma már csak akkor nyitott ki, ha valaki ünnepséget rendezett ott, gyógyszerért is Schleiféba kell szaladni. Az óvodát már el is felejtettük, hogy létezett. Ide már évek óta nem költözött senki, a fiatalok mind elmentek. Állandó a zaj, sokan nem tudnak aludni, ami nyáron kellemetlen. Olyan por van, hogy minden nap meg kellene mosni az ablakot. A feleségem az utóbbi időben már hetente mosta.
– A felesége? Ő is itt lakik, vagy ő már el is költözött? – kérdezem.
Paul keserűen felnevet.
– El, de a föld alá. Meghalt.
– Bocsánat, sajnálom.
– Már négy éve, azóta egyedül élek itt. Két gyerekünk közül az egyik már családos ember, Marius Drezdában, Daniela Berlinben él a barátjával – s a falra mutat, a családi képek felé. – Ezt is nyugodtan írja meg. Csak a nevemet változtassa meg. Mindent Annie-val hoztunk rendbe a házon, és tudja, hogy van ez, mindig van mit javítgatni.
Azzal elindulunk kifelé, hogy megmutassa az udvart.
– A Nochten Tagebau azóta fejt, amióta az eszemet tudom. A gépek pedig lassan, napról napra, lépésről lépesre egyre közelebb jöttek. A nap huszonnégy órájában, megállás nélkül harapják a földet a gépek.
A külszíni bánya korábban a Vattenfall energiavállalat tulajdonában volt. A 2000-es évek elején a svédek terjeszkedni szerettek volna Mühlrose földje felé. Csináltak egy felmérést 2004-ben, a lakosok 84%-a egyetértett a telepítéssel.
– Persze, mi is azt mondtuk Annie-val, mert ekkor már elegünk volt a körülményekből, el akartunk költözni, de mindig elodáztuk. A szerződések már terítéken voltak, amikor a Vattenfall eladta a lignitrészvényeit. Minden maradt a régiben. Lassú döglődés. Voltak, akik 15 évet ültek a megpakolt bőröndökön Mühlroséban. Mi halogattuk, aztán meghalt Annie.
A kert végén szépen gondozott őszibarackfák fogadnak. A kertszomszéd telke középen üres, a lebontott ház után maradt folt látszik a szőlővesszők között. Arra terelem a szót, próbáltak-e tiltakozni azok a lakosok, akik nem értettek egyet. Paul elneveti magát.
– Ugyan, kérem, kit érdekel egy kis keletnémet falu, mi mindig is a föld népe voltunk. Bezzeg nyugaton! Talán hallott Lützerath esetéről, tele van vele a sajtó. Tavalyelőtt szűnt meg, a Tagebau Garzweiler állítólag olyan nagy, hogy a lyukat a föld színén még az űrből is látni. Ugyanaz a forgatókönyv, csak éppen Észak-Rajna-Vesztfáliában. Ott beköltöztek az elhagyott házakba a klímaaktivisták, még Greta Thunberg is lecsukatta magát ott! És hiába.
Az udvar közepén egy régi kút van letakarva, már nem használják, csupán öntözésre. Belenézek, a föld mélyén egy csillámló körben tekint fel rám az árnyékom.
– Tudja, én a Zöldekre szavaztam legutóbb, no nem mintha egyetértenék a nézeteikkel, tudja, mi, ostie-k máshogy gondolkodunk. Nagy hiba volt! Azt gondoltam, hogy a Zöldek majd megállítják ezt, tudja, azt akarták elérni, hogy még 2038 előtt, már 2030-ra leálljunk a szénnel. Aztán jött a háború, jöttek a szankciók Oroszország ellen, és egy hajtűkanyar az energiapolitikában. Hirtelen senkit sem zavar a füst, a mühlroseiek meg még kevésbé. Eszementen fegyverkezünk, és pumpáljuk az unokáink pénzét a kudarcunkba.
Az udvar széli almafára akasztott madáretető napraforgóhéj piszkát kiszórja, és új napraforgóadagot tölt az etetőbe: – Na, egyetek, jövőre már hiába jönnétek.
– Én itt születtem, Mühlroséban, vagyis Miłorazban, szorb családban. Apám ugyan már nem beszélte a nyelvet, de értette. Amikor anyám közölni akart valami felnőtt dolgot, hogy ne értsem, átváltott szorbra. A nagyapám kénytelen volt velem németül beszélni, de nem számított neki. Rengeteget mesélt a régi világról, ahogy ő mondta, hogy hogyan volt még a háború előtt. Mesélt a föld népéről is, emberkéknek hívta őket. A földben laktak, elrejtőznek az emberek elől, és nem bírják elviselni a harangszót. Már nem emlékszem pontosan a részletekre, csak azt tudom, hogy hirtelen eszembe jutott a hatalmas árok a falu határában, és a híd, amelynek forgókanalas kereke a földet harapta. El fogja pusztítani az emberkéket! Eltörött a mécses, nagyapám nem győzött csitítani, csak mese az egész!
Paul az üvegházba vezet, apró fűtőtest keveri benn a párás levegőt.
– Látja, paradicsompalántákat nevelek, mint minden februárban, hogy legyen mit csinálnom, pedig minek! Nem lesz hová kiültetni, a kertet is szétszórják. Mindegy is, már évek óta állt a por a friss paradicsomon. Csak az üvegházba volt érdemes kiültetni.
– És mi a helyzet a temetővel? Azt is... – kérdezem hirtelen.
– Hát... lehetett kérvényezni az exhumációt. Átvitettem őket Schleiféba, a szüleimet, nagyszüleimet, Annie-t. A legtöbben egyébként oda költöztek, meg Trebendorfba. Ezt persze nem térítették, a halottakkal nem foglalkoznak. Pedig tele van a föld az őseink sírjával, átforgatják őket, az archeológiai lelőhelyeket is, csontról csontra.
Megtudom, hogy Trebendorfban egy teljes negyedet építettek ki, Neu-Mühlrosét. Az elhagyott házakat persze nem tudják eladni a lakók, nincs, ki megvenné.
– Annie-val itt éltünk vagy harminc éven keresztül, ez a ház az egyetlen dolog, ami még emlékeztet rá.
– Az emlékek ide kötik... – morogtam.
– Nem, nem érzek nosztalgiát, csak egyszerűen nincs hova mennem. Itt akartam meghalni. 2030-ra ez a falu eltűnik a föld színéről. Én vagyok Mühlrose utolsó lakója, én fogom lekapcsolni a villanyt. Írja meg ezt is. Az lesz a búcsúlevelem – mosolyodott el Paul.
Én pedig folytattam az utam hazafelé, keletnek.