Visszalopózott a hangulat is

Az érsekújvári MASZK kapta a diákzsűri díjátMilan Drozd felvételeÉs valóban: megnézhető és ennél csak jobb előadásokat láthattunk az idei, 40. Jókai Napokon. Többet nagyon nem is kívánhattunk, az pedig, hogy még az a sokat emlegetett, sokszor hiányolt fesztiválhangulat is visszalopózott a városi művelődési központba és környékére, már igazán hab a tortán. A résztvevők nem húztak haza rögvest a saját számuk abszolválása után, hanem megnézték a többieket is, a legelvetemültebbek, urambocsá’, még a kiértékeléseket is végigülték. Az előadásokon egész iskolai osztályok tűntek fel, s a jobb helyek reményében érdemes volt időben megérkezni a helyszínre. A kamaratérben rendezett előadásokon pedig örülhetett, aki ülőhelyhez jutott. Az egyes programok pontosan, nagyobb zökkenők nélkül mentek le, üresjárat nem akadt – hála a szervezőknek, akikbe idén mintha visszaszállt volna az invenció. Még a kötelező, esti kedvterítő mulatságok kitalálására is futotta az energiájukból, így buliból sem volt két egyforma a Jókai Napokon.

Ha már itt tartunk, ejtsünk néhány szót a kísérőrendezvényekről is. Egyrészt azért, mert a hét folyamán – a versenyben szereplő előadásokra összpontosítva – nem szenteltünk nekik teret, másrészt pedig azért, mert jól átgondolt tervet sejtet a szervezők választása: lássunk jót és sokfélét, lehetőleg olyan utakat-módokat, amelyekből öntevékeny színjátszóként is meríthető némi inspiráció. Vendégelőadásként szerepelt a fesztiválon a budapesti Reménymókus Csoport a Lakókocsi című fiktív dokumentumjátékkal – a diáktársulat rendezője Perényi Balázs, aki a zsűriben is helyet kapott, így a Jókai Napok résztvevői láthatták, milyen színházat csinálnak azok, akik mások előadásait értékelik. Láthattuk az eperjesi Duchnovič Színház La Musica című produkcióját, a budapesti Hattyú Dal Színház Szent László királyrul ének című gnosztikus látomásjátékát élőkkel, maszkokkal, bábokkal, a dél-komáromi Magyarock Dalszínház előadásában A költő visszatér című rockoperát, valamint az utánpótlást is, hiszen a díjátadón fellépett az idei Duna Menti Tavasz díjnyertese, az ipolysági alapiskola színjátszó csoportja. Továbbá láthattuk a komáromi Jókai Színház egyik idei bemutatóját, Parti Nagy Lajos Ibusárját. Parti Naggyal személyesen is találkozhatott a nagyérdemű, ahogy Kaszás Attilát is meg lehetett találni egyik késő este a vmk nagyszínpadán. A Jókai Napok jubileumi évfolyamát nem kísérte különösebb csinnadratta, az ünnepi szavalógála azonban többek szerint visszacsempészett valamit az elmúlt évtizedek hangulatából. Akinek ez nem volt elég a múltba révedésből, a Dunamenti Könyvtárban megnézhette a fesztivál történetét bemutató kiállítást. A szemle múltjához és jelenéhez egyaránt hozzá tartozik Vas Ottó, aki ezúttal Csak az ének című Ozsvald Árpád-estjét hozta el – a költő temetésének napján...

De evezzünk vidámabb vizekre. Az idei Jókai Napokon is a diákcsoportok indultak nagyobb számban. Alapvetően a szituációs játékokra, a diákhumorra építette előadását a dunaszerdahelyi Fókusz (Robert Burns Falusi randevú című versére készítettek variációkat), a füleki Apropó (a vásári komédiák modorában bemutatott véres-rettenetes ballada-összeállítást hoztak), valamint a szenci Teátrum (sulikomédia Arany János Toldija alapján). A nemes versengésben a jobban megrostált ötletek, a jobban szerkesztett történetmesélés, továbbá az irigylésre méltó színvonalú, ötletes kellékek dönthettek a fülekiek javára. Az érsekújvári MASZK Diákszínpad Gamélia című előadása Euripidész Alkésztisz című tragédiája, valamint Devecseri Gábor Apollón és a Moirák című műve alapján készült – s ha nem is sikerült maradéktalanul megvalósítania a test és a nyelv beszédének egységét, méltán kapta meg a diákzsűri díját a gazdag érzelmi világ megjelenítéséért. A fesztivál legszebb szerelmi jelenetét például biztosan az újváriaktól láthattuk. Kassát két csapat képviselte: az iparista IKSZ (Illyés Gyula Tűvé-tevők című vígjátékával) és a gimnazista KGSzT (Lázár Ervin Szegény Dzsoni és Árnika című meséjével). Az első esetében a jó ötletek ellenére is inkább csak a ki nem aknázott lehetőségeket sirathatjuk, a gimnázium csapata viszont egy teljesen rendben lévő, klasszikus meseelőadást nyújtott át a nézőknek. Komáromból szintén két középiskolás társulatot láthattunk. A GIMISZ, mint azt már megszoktuk, musicalt hozott, ezúttal A padlást – hagyományosan sok-sok dallal, s a zsűri által hagyományosan kifogásolt játékhiánnyal. A Marianum Egyházi Gimnázium csapata Moliere Tudós nőkjét mutatta be, s ha lett volna ilyen kategória, az előadás jó eséllyel indult volna a leghatásosabb nyitó kép díjáért. A színpad közepén lépcső, melynek tetején a férfi főhősök, szoborpózba merevedve. Nyakukban táblácskák, feliratokkal: „a művész”, „a szerelmes”, „a férj”. A csoportot fehér köpenyes, egészségügyi maszkos nők állják körül, vizsgálják. Kár, hogy nem tart tovább. Ami a komáromiaknak sikerült a nyitó képpel, az a nánaiaknál kitartott az előadás végéig: tőlük kaptuk talán a legteljesebb színházi élményt a fesztiválon. (Csak a nívódíjuk kapcsán, mintegy a margón morfondíroztam el azon, hogy is van ez a nem túlhangsúlyozott, de kimondva-kimondatlanul is létező kategóriákkal? Kik számítanak diákcsoportnak, kik felnőttnek? Mik a többnyire középiskolás korú nánaiak, akiket azonban nem egy oktatási intézmény kapcsol össze? Hova álljanak a vélhetően nagykorú nyitrai egyetemisták, akik végső soron mégiscsak diákok? Hogy van ez?)

Az evidensen felnőttnek tekinthető csapatok idén a bohózat és a nemzeti dráma alcsoportokban csaptak össze. A nevettetést vállalta fel a nagymegyeri Poloska Színpad (Ray Cooney: Páratlan páros 2.), a losonci Kármán József Színház (Heltai Jenő: A nagy nő és Molnár Ferenc: Az ibolya) és az őrsújfalui ÉS? Színpad (Liptai Imre–Góth Sándor: Hamar egy asszonyt). Egész jó, még jobb, annál is jobb – ragozhatnánk, hiszen a fődíjas ÉS? csapata gyakorlatilag száz százalékra teljesítette a vállalt feladatot, s tisztán tett eleget a műfaji követelményeknek, nem utolsósorban négy kitűnő karakter felvonultatásával. A dráma szekció jóval problémásabbnak bizonyult: Bornemisza Péter Magyar Elektráját a füleki Zsákszínház, Sütő András Advent a Hargitán című darabját a királyhelmeci KÁOSZ dramatikus táncszínház mutatta be. Két olyan műről van szó, amelyek, feltételezem, viszonylag keveseknél szerepelnek a rongyosra olvasott kedvencek között. Az irodalmi anyag súlya, presztízse viszont megkerülhetetlenné teszi, hogy a szöveg az alapján készült előadás egyik alappillére legyen. Ami nem merül ki abban, hogy viszonylag pontosan, jól artikuláltan elmondatik, hanem, jó esetben, a szöveg teste-szövete a színpadon felfejtetik, a színház egyéb eszközeivel felerősíttetik (avagy elnyomattatik)... – mindenesetre a néző valamerre, jó esetben az értelem vagy érzelem felé, vezettetik... Hát, kb. ezt hiányoltam a két utóbb említett előadásból.

S ha már a kedvencek is szóba kerültek. Azt hiszem, némi elfogultság még egy ilyen beszámolóban is megengedhető. Végső soron, mi másért is zarándokolnánk el évente néhány napra Komáromba, ha nem azért, mert bízunk benne, túl a magas műélvezeten lelünk némi személyes élményt is a rendezvény során. Szóval, jöjjenek a privát kedvencek. (A félreértések elkerülése végett leszögezem, nem valamiféle familiáris-elvtársi összefonódásból adódóan lettek ők a liblingjeim; a csapattagokat nem ismerem; egyszerűen csak arról van szó, hogy ők ajándékoztak meg a boldog rácsodálkozás örömével.) Elsőként a Nyitrai Egyetemisták Kínjátszó Köre (NYEKK), akik Bereményi Géza és Cseh Tamás Frontátvonulás című darabját mutatták be. S az indoklás? Kedvencek, mert olyan hangon szólaltak meg, amitől már elszoktunk a Jókai Napokon; mert az – általában – hasonló logikával mozgatott diákelőadások és a szintén hasonló logikával felépített felnőtt előadások mellett az ő produkciójuk a meglepetés erejével hatott; mert a játékukban volt szellem, volt nosztalgia, volt irónia, volt őszinte belemerülés és hűvös távolságtartás – egyszóval szív és ész. Azután jöttek a lévaiak, a Bárka Színpad, Goldonitól A hazug című komédiával. Minden probléma ellenére – hogy az előadás kb. félig van kész, hogy igazán még nincsenek meg a karakterek, a szituációk, hogy nincs belakva a tér, hogy hiányzik a tempó, az őrület – az a már meglévő fél annyira a helyén van, annyira szimpatikus, hogy komolyan szeretném látni, kicsit kiérleltebben, jobban felpörgetve de alaposabban átgondolva, ha lehet, ugyanezt az előadást. (Ha nem lehet, akkor bármi mást.) Leginkább a 41. Jókai Napokon.