„Válságsók”, megaösszegek, Banditák

Nézem a dobozt. Meg a sztárokat. A megasztárokat, és amibe csomagolták őket: bíborba-bársonyba, gyöngyös koszorúba, folyik a versengés, ki tud (öltözködésben) színesebb egyéniség lenni, ki eperdzsemmé, ki barackkompóttá, ki édes-banános nyaflattyá (köszi, Tigris!) képzelte-képezte tovább magát. Persze tudom, a hangon van a hangsúly, és tényleg mindenki jól jár a táncdalfesztiválok és a „válságsók” kiszavazósdijából remixelt heveny telefonzsinór-gyulladásokkal és még a gyengébb idegzetűeknek is bátran bevállalható mennyiségű izgalmakkal járó 1-velegével: a tévé döngeti a nézettségi rekordot, a kasszagép vidáman csilingel a hívások miriádjai nyomán felgyülemlő megaösszegek igézetében, mi pedig borsos áron megvehetjük majd a (valóban jó hangadottságokkal rendelkező, énekelni tudó) ifjú titánok kompakt diszk(rét)jeit és hangkazettáit. Már mindegyikük rendelkezik menedzserrel, lemezszerződéssel, számtalan helyre hívják őket fellépni, a bulvárlapok pedig – a hangzatos fejcímek és az azok révén elért eladási rekordok reményében – az utolsó fehér foltot is feltérképezték már eddigi életükben. Pusztán csak egyetlen fontos „kelléknek” van szűkében a haza: DALOK kellenének (nem véletlen a csupa nagybetű), jó dallamok és tartalmas dalszövegek kerestetnek az újonnan a popzenei palettára penderült pazar torkoknak (megadatik egy „Megadalírók / Az Év Hangjegyei”-diadalmenet?), hogy a kozsonségesség (sicc!) kissé visszaburjánozzon Pandora szileniójába.

Nézem a dobozt. Rövid felszólító mondatok mindenütt. Hívjanak! Tárcsázzanak! Szavazzanak! Ki és be, ahogy a Ritmus díjcsomag kívánja. Küldjenek SMS-t! Csak egy maradhat! Aki mindent visz! GM-számlálóm súlyos interaktivitást mutat. El innen, a Vajúdó Villák miatt éppen szabadságolt Legyenek már itt milliomosok!-at pótló, Vágó-pótló, Rózsába oltott vadóc vetélkedők vizeire. Vigyél hajóm, rajtad a honlap hőse – az se baj, ha a játékosok a pincéből érkeznek, s hosszabb-rövidebb ideig tartó – érdeket azért a végtelenségig nem feszítő – megpróbáltatások után oda visszaérkeznek. Dézsa vőm van itt is: nos, kedves Jucika, melyiket jelöljük meg?

Nézem a dobozt. Én nem alkuszom – egykönnyen. De áll az alku. Ragaszkodom a bőröndömhöz. Foggal-körömmel, s nyitom örömmel, a végén csak egy maradhat, kérem a kedves családtagokat, szavazzanak: nyomják meg a távirányító kék gombját, ha tovább akarnak lépni.

Nézem a dobozt. Az elmúlt hét filmajánlatai közül csupán kettőhöz hegesztettem oda piros irónommal a felkiáltójelet. Szombaton Ibolyával és Veronikával küzdött a nézők kegyeiért a Banditák című amerikai produkció egyik főszereplőjeként Bruce Willis, aki kopaszon, hosszú hajjal, borostásan, szőkén, napszemüvegben, simlisen és mindenféle halmazállapotban (nemcsak másnaposan, fejfájósan, aszpirin után könyörögve) kiváló színész. Nem úgy David Duchovny, akit ha annak idején nem ikszaktásítanak el földi vagy azon túli producerek, ma egyáltalán nem ismernénk a nevét. Mindenesetre számomra meggyőzőbb egy űrből kapott összeesküvés-elmélet, mint az ő színészi képességei. Maga a mozifilm óriási bukás lehetett (már nem emlékszem pontosan), gondolom, csak azokat mágnesezte a fotelbe, akik valamilyen paranormális erő hatására nem bírták megnyomni a távkapcsoló kikapcs gombját. Mindenesetre irigylem Fox Mulder ügynököt, aki 48 óra alatt az Antarktiszra ért. Nekem gyakran hatvan perc is kevés, hogy elérjem a munkahelyemet, pedig az „csak” húsz kilométerre van.