Tevje nélkül Anatevkában

Jelen az előadásbólAnton Sládek felvétele1964. szeptember 22-én mutatták be a New York-i Imperial Színházban minden idők egyik legnagyobb musicalsikerét, amely 3242 ismétlést élt meg, de a folytatás sem maradt el mögötte. Londonban Topol alakítja a címszerepet, s egy évvel később, a hatvannyolcas események lázában Pozsonyban, az Új Színpadon is színpadra kerül Bedřich Kramosil rendezésében, Jozef Kronerral a főszerepben. A világhírt a filmváltozat hozza meg három évvel később, szintén Topollal. Budapesten Vámos László csak újabb három évvel később tudja rávenni a helyi kultúrpolitikát, hogy végre az Operettszínházban is felcsendüljön a Ha én gazdag lennék melódiája. A siker titka itt is, ahogy az előbbi helyszíneken is, a Tevjét alakító főszereplő (Bessenyei Ferenc), hisz rá épül a darab, az ő sorsán keresztül kapjuk meg egy közösség, egy kisebbségi lét keresztmetszetét.

S ennek a mondatomnak a pozsonyi Új Színpad mostani bemutatójával kapcsolatban különös jelentősége van. A szlovák musicalszínjátszás atyja, Jozef Bednárik ugyanis, ahogy kilenc évvel ezelőtt Nyitrán, úgy Pozsonyban is kettős szereposztásban játszatja Tevjét. Csakhogy amíg Nyitrán olyan színészek álltak a rendelkezésére, mint Marián Slovák vagy a közelmúltban elhunyt Milan Kiš, addig Pozsonyban már csak Slovák maradt. Az már az én privát pechem, hogy az előadást mégsem vele láttam, hanem Štefan Kožkával. Ez ugye tűnhet a néző átverésének is (ahogy Krajčiová nem Vond?ráč?ková, úgy Kožka sem Slovák), de mi most maradjunk csak a konkrét előadásnál.

„Hegedűs a háztetőn. Őrülten hangzik, ugye? De a mi kis falunkban mindenki hegedűs a háztetőn, megpróbál kicsiholni valami egy?szerű, tetszetős kis melódiát, és közben vigyáz, hogy ki ne törje a nyakát. Nem könnyű. Azt kérdik, miért maradunk itt, ha ennyire veszélyes? Azért maradunk itt, mert Anatevka az otthonunk. Azt kérdezik, hogyan tudjuk megőrizni az egyensúlyunkat? Egyetlen szóval felelek: hagyomány!” – vezeti be a nézőt Anatevka világába Tevje, a tejesember, öt leánygyermek atyja, s mi, kisebbségiek többszörösen is otthon érezzük magunkat, és megriadva magunk mögé lesünk. S ez a magunk mögé leselkedés intenzitása egyre csak fokozódik, ahogy feltárulnak előttünk Anatevka lakóinak sorskapui. Lassan mindenki az ismerősünk lesz, szeretni tudjuk nemcsak az egyszerű kisember logikájával felfegyverkezett Tevjét, de még a hatalom arroganciáját kényszerűséggel, ám mégis csak fenntartások nélkül képviselő csendbiztost is. Otthon vagyunk Anatevkában – mondhatnánk nemes egyszerűséggel.

Még intenzíven él emlékeim között a csíkszeredai előadás, amely kivitelezésében és csillogásában nem vetélkedhetett a pozsonyival, de annak az előadásnak a világa ránk zárta az eget, s minden idegsejtemben éreztem a darab univerzalitását, a „rólunk és értünk szól” (Anatevka, Auschwitz, Beneš-dekrétumok) különös kegyetlenségét. Ez nem jön le a pozsonyi Új Színpad Nyitráról átmentett előadásából, s ráadásul még a tér is szűkösnek bizonyul, és néha komikusnak tűn?nek a viszonylag keskeny színpadra bezsúfolt táncosok. Amíg Ľud?mila Várossová ruhái szemet gyönyörködtetőek, és az utolsó jelenet „besárgulása” még konkrét utalással is bír, addig František Perger díszletei agyonnyomják a szereplőket, és sok esetben zavarják az előadást. Nem tűnik túl praktikusnak Ján Ďurovčík koreográfiája sem, aki a tömegjelenetekben legalább kétszer annyi szereplőt mozgat, mint kellene, viszont egyes táncosok menetrendszerűen megjelennek zsidó és orosz kosztümben is. Az egész túl csicsás, csupa glanc, belülről viszont meglehetősen üres. Bár Bednárik legutóbbi rendezéseit elnézve (Rocky Horror Show, Angelika) már nem lepődünk meg, ez alól talán csak a Turandot a kivétel. De az előadás igazi negatívuma mégis a kettős szereposztásban leledzik. Štefan Kožka ugyanis se alkatilag nem Tevje, de sajnos színészileg is alig képes hiteles pillanatokat felvillantani. Talán csak a Goldéval (Soňa Valentová) előadott Szeretsz-e még? kettőse a kivétel, viszont az Istennel való perlekedései éppúgy észrevétlenül elszállnak az éterben, mint az énekhangilag is teljesen megoldatlan Ha én gazdag lennék című nagy ária. E nélkül pedig nincs Hegedűs a háztetőn. A többi szereplő közül inkább csak a férfiak teljesítenek szinten felül, az egész előadás messze legkiemelkedőbb teljesítményét nyújtja a Kijevből érkezett lázadó Percsik szerepében Milan Ješko, akiben annyi kisfiús báj és tehetség van, hogy az összes jelenetet, amelyben szerepel, elviszi egyedül a hátán. De nagyon szép pillanatai vannak a Motel szabót adó Róbert Haláknak is, akinek őszintén szurkolunk, hogy végre meglegyen a hőn áhított Singer varrógépe. S nagyon fegyelmezett, energikus és pimasz alakítást nyújt a harmadik kérő, az orosz Fegyka szerepében Erik Peťovský is. A három hölgy már közel sem annyira színpadközeli alakítás, egyeseken több a festék, mint az alakításbeli mélység. A többiek pedig többnyire szintén üresen hozzák azokat a sztereotípiákat, amelyeket a darab első olvasatban felkínál. Pozsonyban az Új Színpad vezetőségét eddig azért támadták, mert Prágában nagy sikerrel játszott musicaleknek adott újrázási lehetőséget, de úgy látszik, hogy az sem tűnik túl szerencsés megoldásnak, ha egy rendező egy már sikerrel játszott előadását másolják le újra és újra. Rendezőhiány van ugyan Szlovákiában, de lehet, hogy Bednárik mellett akadna még olyan színházi szakember, aki képes lenne egy musicalt érdemleges színvonalon színpadra állítani.

A darab mégis ad még egy utolsó lehetőséget, a zárójelenetben ugyanis össze lehet foglalni mindazt, amit elmulasztottak az előadás folyamán. A sárga egyenruha erre még jó alapötletnek is tűnik, de Bednárik feleslegesen elnyújtja a hősök Anatevkától való búcsúzkodását, majd ezt megfejeli egy operettes véggel. Ránk ömlik a szirup.