Szerelem, család és vágyálmok

Az Éghajlatokban együtt játszik a rendező, Nuri Bilge Ceylan és felesége, Ebru CeylanTulajdonképpen csak egyetlen olaszországi rendező neve ismert szélesebb rétegben: Ferzan Ozpeteké, ő viszont török származású, s a filmjeiben is hangsúlyosan foglalkozik a bevándorlók életével. A Pozsonyi Nemzetközi Filmfesztiválon azonban évente kaphatunk bizonyítékot arra, hogy él még az olasz mozi, az az igazi itáliai: zajos, hangos, érzelmes, mediterrán temperamentumot árasztó. Korábban egy csodálatos lírai gyermeksztorit láthattunk, Gabriele Salvatores Nem félek című lenyűgöző munkáját. Idén ahhoz hasonló emberi történet érkezett Olaszországból, a színészként megismert Kim Rossi Stuart első rendezői munkája, a Kispálya (Anche libero va bene), amely Pozsonyban elnyerte az ökumenikus zsűri díját. Tommi, a tizenegy éves kisfiú rajongással szereti apját. Olyannyira, hogy méltósággal, bár bánatosan viseli, hogy mindig apja akarata érvényesül az övével szemben. Minden vágya, hogy komolyan foglalkozhasson a focival, de apja azt szeretné, ha az úszásban jeleskedne. A fociról és minden egyébről titkos rejtekhelyén, a tetőre kimászva álmodozik. Renato, az apa szigorú, de nagyon ragaszkodik a gyermekeihez – Tomminak van egy nővére is. Nem véletlen, hogy minden héten várják azt az egy napot, amikor megengedett, hogy apjuk ágyában aludjanak. Bújnak is hozzá olyan szorosan, hogy a simogatással kényeztetett apa édesen megjegyzi: „mi van, mézzel vagyok bekenve?”. Szerényen élnek, de nagy szeretetben. Mígnem hirtelen betoppan az anya, aki évekkel ezelőtt elhagyta férjét és gyermekeit. Jelenléte megváltoztatja a családi viszonyokat. Még Renato is megenyhül iránta, s egy közös kiránduláson újra össze is bújnak. Már-már úgy tűnik, teljes az idill, amikor apa és fia egy este hazajövet a házuk előtt megtorpannak. Sötétek az ablakok... ami azt jelenti, anya megint lelépett. Reális érzésvilágból táplálkozó, szép emberi film a Kispálya, nincs teletömve felesleges érzelgősséggel. Azért sem billen át érzelmi giccsbe, mert a Tommit alakító Alessandro Morace, bár nagyon érzékeny partnere az apa figuráját egyszerű gesztusokkal megformáló Kim Rossi Stuartnak, visszafogott, nem játssza túl a szerepet. Az anyát játszó Barbara Bobulováról kiderül a filmből, hogy komoly drámai színésznővé érett. Már miatta érdemes lenne megvenni a filmet.

Bár egyre elérhetőbbek és közelebb kerülnek hozzánk a távol-keleti országok filmjei, az idei pozsonyi szemle meglepetésvárosa minden bizonnyal Isztambul volt. Érdekes látószögből, a zenén keresztül láttatja a török fővárost és annak Európához való viszonyát a Németországban élő török származású rendező, Fatih Akin Át a hídon – Isztambul hangjai című dokumentumfilmje. Nuri Bilge Ceylan isztambuli rendező Messze című, 2002-ben készült cannes-i nagydíjas mozgóképével már szerepelt a pozsonyi filmfesztivál műsorán. Ezúttal Éghajlatok című új opusát láthattuk, amelyet idén Cannes-ban FIPRESCI-díjjal tüntettek ki. A film három helyszínen, háromféle hőfokon, éghajlaton, három tételben mutatja be egy megromlott szerelmi kapcsolat felbomlását. A rendező sajátos vizuális vallatással-elemzéssel fürkészi a lélek oldalait, hogy miként hatnak az érzelmeinkre az időjárási, illetve éghajlati viszonyok. Hogyan befolyásolja a korosodó professzor és a fiatal televíziós producer romló kapcsolatát az éghajlat, a perzselő egyiptomi tengerpart vagy a hófödte anatóliai fennsík. S miként sivárosítja mindössze durva módszerekkel szerzett testi kielégüléssé a régi barátnővel felmelegített kapcsolatot az esős-borongós Isztambul.

Retrospektív vetítésen mutatták be a brit Michael Winterbottom munkáit. Köztük a Guantanamo című dokumentum-játékfilmet, valamint az Életem párja című romantikus drámát, amely egy Belfastban játszódó szimpla szerelmi történet, mégis erősen átüt rajta a vallási háttér. Az, hogy a katolikus-protestáns ellentét erősen a mindennapok, az emberi kapcsolatok része.

Dekadens film a brit Simon Rumley horrorisztikus elemekkel sokkoló Élők és holtak című munkája. Egy hatalmas, lepusztult villában három ember él. Az idős anya, aki ágyhoz kötött beteg, a fiú, aki mentálisan sérült, valamint az apa, aki mindkettőjükről gondoskodik. Az arisztokrata tartáshoz ragaszkodva éltek, összezártan, hogy a világ elől elrejtsék alig beszámítható felnőtt gyermeküket. A fiúnak, aki marokszám szedi a gyógyszert, az a vágyálma, hogy egyszer ő lehessen a ház ura, s hogy az apja büszke lehessen rá, mert mindenről példásan gondoskodik, holott magát se tudja ellátni. Amikor az apa pár napra elutazik, hogy pénzt szerezzen, a fiú nem engedi be a gondozónővért, és maga próbálja ellátni fekvőbeteg anyját. Rémisztő, döbbenetes jelenetek következnek: ahogy az anya erőszakkal igyekszik visszatartani, hogy fia ne vetkőztesse le, s ne lássa elöregedett mezítelen testét, majd a végén összeroskadva-zokogva könyörög, hogy tegye őt tisztába. Elkeserítő képek, ahogy a magas társadalmi rangban élő emberek erkölcsi világa, fizikai léte kezd összeomlani, és a végén teljesen romjaiban hever egy dinasztia. A kastély valós őrültekházává változik. Kemény film, nagy türelem, jó gyomor kell hozzá. De azért fesztivál egy fesztivál, hogy a dekadensek is megtalálják kínálatában a magukét.