Shakespeare továbbra is sláger

Hamlet szerepében Robert RothFilip Vančo felvételeKezdjük a végével, ugyanis rendezők gyakorta szeretik a végéről felfejteni a Hamletet. Fortinbras norvég királyfi (Tomáš Maštalír) vagy azzal válik kulcsfigurává, hogy be se jön, vagy azzal, hogy előkerül és megerőszakolják a szövegét. Az általam látott Hamlet-előadások közül azonban még egyikben sem játszott annyira kulcsszerepet, mint Peter Mikulík pozsonyi rendezésében, ahol már menet közben többször megjelenik. Először, amikor megtudjuk, hogy a trónbitorló király átengedi a norvég csapatokat, később személyesen is találkozunk vele, amikor átrágják magukat Alexand?ra Grusková oszloptengerén, majd központi szerepet kap az előadás utolsó jelenetében, amikor hataloméhes pojácaként a fejére teszi a dán koronát. Innen értelmezve még súlyosabbnak tetszik Hamlet bűne, aki kicsinyes bosszúvágyában leöli-leöleti az egész dán királyi családot, odadobva a hatalmat egy idegen hatalomnak. Vajon ez a Hamlet csak apjáért akart-e bosszút állni vagy elsősorban a korona megszerzése az igazi célja? Shakespeare nem ad választ arra a jogos felvetésünkre, hogy az apa halála után miért nem a fiú örökli a trónt, s ez bizony kétértelmű?sé?gekre ad okot. Peter Mikulík kamaradrámaként indítja az előadást, amelynek első részében csak azok a szereplők vannak a színpadon, akik meg is szólalnak. A második részben viszont váratlanul elszaporodnak a tömegjelenetek. Az előadás talán legnagyobb problémáját mégis az jelenti, hogy a hatalmas színpadot egyszerűen képtelen bejátszani a színen lévő tömeg, s ebben nem segít Grusková több mint problematikus díszlete sem, aki egy vasfüggönnyel ellátott várfallal vágja ketté a színpadot az első képben, s a szereplők esetlenül hol az egyik oldalán, hol a másikon játszanak. Kérdezhetnénk, vajon most ki van falon belül? Peter Mikulík az elején említett ötletet leszámítva megpróbálja tisztességesen levezényelni és láthatóvá tenni az előadást, amely még a kémfilmekből kölcsönzött zene (Peter Manko?vecký) és a fallal lezárt színpad leszűkítése árán sem mindig sikerül. Talán a legemberszabásúbbak a szintén Grus?ková tervezte eklektikus ruhák, főleg Gertrud (Zdenka Studenková) jelmezei lélegzetelállítóan szépek. Jozef Vajda Claudiusa folyamatosan bizonytalanodik és embertelenedik el, de csak rezonál környezetére. Az előadás végén szinte már szurkolok neki, hiszen rajta áll vagy bukik a dán királyság jövője. S bizony Mikulík a fortinbrasos ötletével nagyon nehéz helyzetbe hozza a Hamletet alakító Robert Roth-ot, akinek nem adja meg a tisztességes, nagyszerű halál lehetőségét, hanem kicsinyes, bosszúálló, az uralkodásra teljes mértékben alkalmatlan ficsúrt farag belőle. Bár valljuk be, ez igen jól áll a rengeteget izgő-mozgó, sokszor hangtalanul is szófecsérlő Roth-ra, aki a figura cinikusságát átmentette a Mizantrópból. Ivana Kuxová Opheliája nem nagyon lép túl a szerep kínálta árnyékokon, Stano Dan?čiak sírásója pedig a filozófiai mélységek helyett a szerep bohózati elemeit ássa elő az Opheliának ásott sírból. Nagyon élvezetes viszont Ľubomír Feldek szabatos, naprakész fordítása.

S ezzel a mondattal már átléptünk az Astorka Színház Othellójába, hisz ezt is Feldek fordította. A dramaturg, Andrea Dömeová többször is belenyúl az eredetibe, és a rendező, Juraj Nvotával egyetemben a darabot áthelyezik a mába. Egy kortárs családi drámát látunk, amelyben szinte minden szereplő ismerősnek tűnik. Néhány roló adja a díszletet (Tomáš Rusín), amelyben fehér és fekete ruhás figurák adnak elő egy végzetdrámát, s ahogy a Nemzetiben, úgy itt is a tér meghatározónak bizonyul. A parányi Astorkában még egy kifutót is elhelyeznek a nézők köré, itt történnek meg a legintimebb pillanatok Othello és Desdemona között. Othello nem fekete (és nem is festik be festékkel), viszont a sok fehér ruhás figura között feketében flangál Jago és Roderigo. Ami a Hamletből hiányzik, itt mind megvan, nem a teret és a fölösleges sallangokat figyelem (bár Ľubica Salamon-Čekovská komolyzenei alapokra épülő zenéje remekül beépül az előadásba), hanem a színészekben végbemenő folyamatokat. Mindössze Boris Farkaš nem túlságosan megértő apából bohózati elemeket beépítő kocsmárosa tűnik fölösleges intermezzónak. Nvota a színészeiben látja a darab megoldásának a kulcsát, s igaza van. Marián Miezga és Táňa Pauhofová remek választásnak bizonyulnak a szerelmespár eljátszására, bár mintha Miezga örjöngése egy kicsit hirtelen következne be, ezen a folyamaton lehetne finomítani. Bár ki érti a lélek minden rezdülését? Pauhofová nagyon szépen építi tovább az Ármány és szerelemben már látott figurát, Desdemona némileg naivabbnak tűnik a jogaiért karcosabban küzdő német polgárlánynál.

Aki a hátán viszi az előadást, az Peter Šimun végtelenül nyájasnak mutatkozó, hihetetlenül aljas Jágója, aki mintha csak a nézőtérről lépett volna fel a színpadra. Olyan ember, aki nyájasan, de annál magabiztosabban tartja a háta mögött a kést. Šimun hátborzongató alakítása már most megjósolhatóan az évad egyik nagy dobása. S még egy figurát említsünk meg, a szálakat akaratlanul is bonyolító Cassio szerepében Jakab Róbertet, aki sérülékenyebb férfit mutatva talán méltó vetélytársa lehetne az egyre inkább elvaduló Othellónak.