Sábesz előtt egy órával

iří Menzel és Széles László a filmbeli borbélyműhelybenFancsikai Péter felvételeElső filmjét, A Rózsa énekeit 2003-ban mutatta be. Rózsa úr egy budai villa láthatatlan tulajdonosa, aki az 1944–45-ös zsidóüldözés idején újabb és újabb üldözötteknek nyújt menedéket. Családjával együtt Halász Gézának is, aki békít és bújtat, ment és menekül, de legfőképpen: csal és ámít. A ház összes lakójával képes ugyanis elhitetni, hogy Rózsa úr odafent, az emeleti lakrészben elzárkózva éli titkokkal teli életét, miközben Rózsa úr már rég halott, és sóban konzerválva fekszik szobájában, énekhangját pedig egy csodamasina pótolja.

Mansfeld Péter az 1956-os forradalom legifjabb vértanúja volt. 1959-ben, nem sokkal tizennyolcadik születésnapja után végezték ki – kamaszos balhék miatt. Szilágyi Andor még a rendszerváltás előtt regényt írt róla A világtalan szemtanú címmel. Tíz évvel később, 1996-ban színdarabot ír a történetből Böllérénekek címen. Második játékfilmje, a Mansfeld 2006-ban került közönség elé.

Szilágyi Andor most újabb bemutatóra készül. A bárány utolsó megkísértése, avagy a férfi, aki megváltoztathatta volna a világot című kétszereplős drámájából Jiří Menzel és Széles László közreműködésével harmadik játékfilmjével is elkészült.

„Szép történet – mondja az Ocar-díjas cseh rendező, aki szívesen vállal filmszerepet. Ezt megelőzően Jan Hřebejk alkotásában, a Plüssmaciban játszott egy bölcs, szarkasztikus humorú férjet, aki nem ért egyet nőgyógyász fia kicsapongó életvitelével. – Tetszik a sztori, remek a felépítése, és Széles László személyében nagyszerű partnert kaptam hozzá. Ő játssza a frontról érkező, fegyvertelen katonát, én pedig egy zsidó borbély, Leopold Blum vagyok a filmben.”

Bécs, 1919. Leopold Blum, akinek egykor jól menő, elegáns szalonja volt a császárváros szívében, zárni készül ütött-kopott borbélyműhelyét. Péntek délután van, öt perc múlva öt óra, hattól kezdődik a sábesz. Idős, tolókocsis anyja fent lakik az emeleten, ha Leopold Blum lent van a műhelyben, egy réz szócsőn keresztül kommunikálnak. Zárás előtt öt perccel nyílik az ajtó, és belép egy félénk, szakadt, borostás, zsíros hajú katona. Leopold Blum hezitál. Nem tudja eldönteni, mit tegyen. Fogadja vagy elküldje. Igaz, hogy nyakán a sábesz, de az a kis pénz mégis csak jól jönne, meg nincs is szíve kirúgni a sebesült katonát. Leülteti hát, és elkezdi nyírni a haját, megborotválja, és szép lassan embert farag belőle. S ahogy a kedves kuncsaft nézi magát a tükörben, a külső változás láttán egyre nő az önbizalma. A nyelve is megered. Dühös az elvesztett háború miatt, szidja a zsidókat, elmeséli, hogy jelentkezett a Kép?zőművészeti Akadémiára, de nem vették fel, rajzokat, festményeket húz elő, mind megmutatja Blumnak. Ő pedig, aki eddig is csak tűrt és hallgatott, hogy mindent túlélhessen, most sem szól közbe. Nincsenek bölcs replikái, csak végzi a dolgát. Nem tudja, hogy Adolf Hitler haját nyírja. Még a bajuszát is megformázza. Évekkel ezelőtt, amikor még szalonja volt, díjat nyert egy párizsi fodrászversenyen, különböző bajuszformákat talált ki, van egy egész gyűjteménye. Az alapján dönti el, hogy milyen fazon illik a legjobban a kuncsaft arcához. Hitlernek is megtalálja a legmegfelelőbbet.

Víziók is vannak a filmben. Képzeletbeli jelenetek. Blum hátramegy valamiért, Hitler felugrik a székből, kimarkolja a pénzt a kasszából, és el akar menni. Blum lelövi.

Hitler arról beszél, hogyan fogja kiirtani a zsidókat, és milyennek látja az újonnan felépített Németországot.

Blum borotvál, Hitler bátorítja: „Rajta, vágd el a torkom, megmentheted az emberiséget. Gondold meg! Ha nem vágod el, koncentrációs táborban fogsz meghalni, akárcsak az anyád. Ragadd meg a lehetőséget!”

Jiří Menzel szeret magyar filmben játszani. Gyarmathy Lívia hívta először szerepre, a Minden szerdán minisztériumi titkárát bízta rá, majd nem sokkal később a Koportos falusi papját. Aztán Böszörményi Gézával dolgozott a Szívzűrben, Maár Gyulával a Felhőjátékban, Simó Sándorral a Franciska vasárnapjaiban. Nemrég pedig Koltai Róberttől kapott szerepet a Világszámban és Szabó Istvántól a Rokonokban.

„Igazán hálás vagyok Szilágyi Andornak – mondja. – Nagy szerepet adott, mégsem kellett sokat beszélnem. Az ilyen feladatokat szeretem a legjobban.”