Ruanda véres múltja a moziban

Hugh Dancy és John HurtA törzsi háborúnak – hutuk és tutszik között – már a korábbi években is rengeteg áldozata volt Ruandában. A pokol 1994 áprilisában szabadult el, amikor az ENSZ 2500 kéksisakosa – főleg belga katonák – már ott voltak az országban, feladatuk a békeszerződés végrehajtásának a felügyelete lett volna. A Kigaliban állomásozó csapatok azonban nem kaptak parancsot a beavatkozásra. A hutu szélsőségeseknek így lehetőségük volt az alapos felkészülésre, a tutszik elleni fegyveres leszámolásra. A nemzetközi szervezet hivatalosan törzsi háborúskodásnak nevezte az országban folyó vérengzést, óvatosan elkerülve a helyzetet pontosabban jellemző népirtás szót. A hutu milicisták faluról falura járva módszeresen lemészároltak minden tutszit, sőt még a mérsékelt hutukat is. Primitív módszerrel irtották a népet: bozótvágó késsel, machetával kaszaboltak, sokakkal templomokban, iskolákban végeztek. A második világháború utáni történelem legnagyobb tömeggyilkossága volt a ruandai népirtás, s az ENSZ örök szégyenfoltja marad. Már hetekkel a tragédiát megelőzően aggasztó jelek utaltak arra, hogy Ruandában hatalmas vérfürdő készülődik, a világ mégis képtelen volt megakadályozni 800 ezer ember lemészárolását.

Michael Caton-Jones alkotása, az idei Karlovy Vary-i fesztiválon bemutatott Veszett kutyák nem az első játékfilm, amely széles vásznon, színesben dolgozza fel az 1994-es ruandai eseményeket. 2001-ben 100 nap címmel Nick Hughes vitte először filmre, 2005-ben pedig Hotel Ruanda címmel Terry Hoerge forgatott megrázó erejű történelmi drámát. A tizenkét évvel ezelőtti afrikai történések a skót Caton-Jonest sem hagyták nyugodni, s nem sokkal két kollégája után ő is elkészítette a maga verzióját. Hat nap története eredeti helyszíneken: egy Kigali közelében levő egyházi iskolában, ahol a drámát a helybéli fekete lakosokkal egyetemben két fehér ember, egy fiatal tanár (Hugh Dancy) és egy nála jóval idősebb tiszteletes (John Hurt) is átéli. Joe, a tanár évei számából eredően naiv és tapasztalatlan. Tiszta lelkű, becsületes ember, aki azt hiszi, a tragédia még mindig elkerülhető. Christopher, a tiszteletes azonban már tudja: elindult a lavina. Az élete kockáztatásával próbál embereket menteni, de a belga katonák tehetetlenül nézik minden erőfeszítését. Parancs nélkül nem állhatnak mellé, parancs pedig nem érkezik.

David Wolstencroft egykori szemtanúk vallomásai alapján írta a Shooting dogs forgatókönyvet. Újságírókat keresett fel, akik azokban a hónapokban Ruandáról tudósították a világot. A két főhős ugyan fiktív alakja a filmnek, a vásznon látható események azonban a helybeliek állítása szerint is valósághűek. Caton-Jones ugyanis a túlélők közül válogatott, amikor összeállította az ottani stábot, általuk is arra törekedett: mindvégig hű maradhasson az akkori történésekhez. Komoly segítséget kapott a film producerétől, David Beltontól is, aki 1994 májusában utazott az országba, hogy a BBC munkatársaként adjon tiszta képet a világnak, mi is zajlik voltaképpen e gyönyörű országban.

Kegyetlen vérfürdőt komponált a film rendezője. Riasztóan fájó nézni, ahogy ember embert trancsíroz a vásznon. Ruandában valóban a pokol szabadulhatott el, amikor a hutuk machetával szeletelték darabokra tutszi társaikat. Ilyen képsorokat nem is láttam még soha, igaz, most se nagyon, mert nem bírtam nézni. Caton-Jones nem óvja a nézőt a naturalista jelenetek bőséges sorozatától. „Lássa csak a világ, hogy fest egy igazi vérfürdő!” – mondja, és mutatja is rendesen. A tiszteletes nem tágít. Marad az övéi között, őrzi-őrizné a nyáját. Az ifjú tanár azonban az utolsó pillanatban mégis meggondolja magát. Bár lélekben azokkal marad, akiket nagyon megszeretett, az utolsóként távozó katonai járműre azonban mégiscsak felugrik. Amikor évekkel később Angliában találkozik egykori tanítványával, a vonzó Mariával, a lány kérdésére, hogy végül is miért hagyta őket cserben, röviden annyit válaszolt: „Féltem. Halálosan féltem.”

Megrázó erejű, lassan gyógyuló lelki sebeket okozó film a Veszett kutyák. Nincsenek hatásvadász jelenetei, itt semmi sem öncélú. A hitelesség címén láttatja azt, amit láttat. John Hurt, a Royal Shakespeare Company jeles színésze szótlanul, finom arcrezzenéseivel is jelezni tudja, mi játszódik le benne. Szuggesztív alakítás az övé. Hugh Dancy némileg könynyebb helyzetben volt, hiszen a kétségbeesést könnyebb ábrázolni, mint a mélységes döbbenetet, s a dolgok állásának egyértelmű elítélését – akár egyetlen kimondott szó nélkül. Ezzel együtt mégis egyenrangú társa tud lenni kiváló kollégájának. Karlovy Vary fesztiválján a forgatáson megélt élményeit is megosztotta a nézőkkel.

„Tizenkilenc éves voltam, amikor ez a felháborító népirtás zajlott Ruandában. Lehet, hogy eljutott hozzám valami a hírekből, erre nem emlékszem. De miután megkaptam a szerepet, azonnal tanulmányozni kezdtem az akkori eseményeket. Több könyvet, rengeteg újságcikket elolvastam, és egy tucat dokumentumfilmet is megnéztem. Ruandában ma már szerencsére béke van. Lenyűgöző ez az ország, nagyon szépek az ottani emberek, a jelenlegi kormány vaskézzel irányít, már nincs különbség hutu és tutszi között. Ha fizikailag árt valaki a másiknak, száz évre elítélik. Sem az ország vezetése, sem a nép részéről nem éreztünk ellenállást a forgatás heteiben. Mindenki azt akarta: tudja meg a világ, mi történt náluk, és ne egy hollywoodi szuperprodukcióból, hanem egy igaz, valósághű filmből.”