Cselédkorzó, grund és galambdúc a világvárossá váló Budapesten

Ha mindenáron valamilyen tágabb gyűjtőfogalomba szeretnénk kapaszkodni, a társadalomtörténet kínálja magát a kötet vezérfonalaként: különböző társadalmi csoportok, nemzetiségek Budapest-képével, Budapest-élményével, területfoglalásával, együttélési és boldogulási stratégiáival találkozhatunk a tanulmánykötet lapjain. Csak hab a tortán, hogy kirajzolódik egy irodalomtörténeti referenciális háló is. Számos szerző egy-egy, az irodalmi kánonból jól ismert életmű vagy mű emblematikus elemeit megragadva indítja el a maga történetét, mintegy játékos felfedezésre invitálva az olvasót: nézd, merevítsük ki ezt a pillanatot, aztán nézzünk a kép mögé, mit tudhatunk meg, ha a történeti forrásanyagban kutakodunk. A mozaikosságában is roppant gazdag ismeretanyag hátterében pedig kirajzolódik a még a korabeli európai urbanizációs folyamatokhoz viszonyítva is hihetetlen tempóban növekvő, a 19–20. század fordulójára vitathatatlanul világvárossá váló Budapest képe.

Minden társadalomnak vannak rejtőzködő, hallgató csoportjai, akiket nem ismerhetünk meg én-elbeszélésekből – nem vezettek naplót, nem írtak leveleket, s ha esetleg mégis, akkor azokat nem őrizték meg az utókor számára –, az egyéb forrásokban pedig általában csak statisztikai adatként szerepelnek. Egyénként csak nagy ritkán válnak láthatóvá, általában akkor, ha kilépnek a szabályozott keretek közül – például egy bűntényben szerepelnek. Mondjuk: Édes Anna megöli a gazdáit, Vizyt és Vizynét. Trádler Henrietta Mikroszkóp és reflektor: a látható cselédek című tanulmányában a budapesti házi cselédség életébe enged bepillantást, egyebek mellett Kosztolányi Dezső regényét, a valószínűleg azt ihlető valós eseményeket is megidézve. Mindeközben a mikrotörténeti megközelítés lehetőségét keresi: hol bukkannak fel ebből a társadalmi csoportból azok az alakok, akik a nagy kép előterébe állítva személyes hangon is megszólaltathatók? A nagy kép viszonylag ismert: az urbanizációnak és a polgárosodásnak köszönhetően a 19. század végére, a 20. század elejére a háztartási szolgálat nők tömegei számára jelentett biztos megélhetést; a falusi lányok a városokba, főként a fővárosba vándoroltak, hogy néhány hónap vagy néhány év alatt némi pénzt gyűjtsenek, amiből vagy a családjukat támogatták, vagy a hozományukra spóroltak. A középosztálybeli családok számára „a leány” egyszerre volt a mindennapi élet működtetéséhez szükséges eszköz és státuszszimbólum. A cseléd gyakorlatilag a család intim közelségében élt, de legfeljebb a háztartás részének tekintették, valamiféle megtűrt betolakodónak, ami nem ritkán konfliktusoktól terhes együttélést eredményezett, bár gyilkosságig azért ritkán fajult a helyzet. Mindenesetre a magánéletnek ilyen körülmények között nem nagyon volt terepe: a cselédeknek havi egy szabad délután járt, ilyenkor vonulhattak ki a cselédkorzóra ismerkedni, társas kapcsolatokat építeni.

Nagyon ritka volt az olyan történet, mint Ady Endre és Boncza Berta cselédjéé, Vonyicáé: a fiatal feleség Csucsáról vitte magával a kis román leányt, gyakorlatilag együtt nőttek bele a háztartás vezetésébe, együtt ápolták a nagybeteg költőt. Csinszka akkor is megtartotta a cselédet, amikor az megesett, sőt, a Bogyónak becézett gyermek is a családdal élt. Vonyica a kislányával együtt a második, Márffy Ödönnel kötött házasságba is követte asszonyát, akinek a halála után még évekig az özvegy festő villájában éltek. A családi levelezésből, naplókból kitűnik, hogy a házaspár már-már családtagként tekintett rájuk, Márffy anyagi áldozatot is vállalt, hogy a gyerek megfelelő iskoláztatáshoz jusson. Ám az átlagos, a 21. század felől szinte értelmezhetetlen gazda-cseléd viszonyt talán Márai Sándor ragadta meg a legszemléletesebben az Egy polgár vallomásaiban: „Soha nem nézünk egymás szemébe. Nem ismerem a szeme színét. Megnézhetném a cselédkönyvben, de ehhez nincs kedvem. Valaki, akinek beszéltem róla, legyintett és ezt mondta: »Hagyd el, kérlek. Ezek mind fizetett ellenségek.«”

Mitrovics Miklós, Szegedi Péter és Kiss László egy férfias történetet hoz közelebb hozzánk az Elfeledett helyek és történetek. A labdarúgás hőskora Budapesten című tanulmányban. Szűkebben vett tárgyukat – az új sportág megjelenését, az első klubok születését, a századelő nagy pályaépítési lázát, a társadalmi bázis szélesedését, a grundok világát… – ráadásul izgalmas kontextusba helyezik. Azt is bemutatják, milyen szerepet játszott a foci a Monarchia fővárosainak és nemzeteinek versengésében, s innen kiindulva tulajdonképpen logikusan miként vált testedzésnél, sportnál, játéknál többé: a nemzeti identitás, a „nemzeti géniusz” kifejezésévé. A labdarúgás nagyjából hasonló időben, hasonló módon jutott el a Monarchia három nagy központjába: Bécsbe, Budapestre és Prágába. Bécsben 1885 körül kezdtek el focizni a gimnáziumokban, főként a városban dolgozó angolok hatására. Az első klub 1894-ben alakult meg, nem kis részben a Rothschild Bankház támogatásának köszönhetően; az alapító atyák a polgárságból és az arisztokrácia alsóbb rétegéből kerültek ki. Ám a folyamatnak nem lehetett megálljt parancsolni: az évszázad végére a labdarúgás szabadidős sportként is elterjedt, s a külvárosi munkások éppúgy rúgták a bőrt (vagy a kitömött zokniból készült rongylabdát), mint a gyerekek. Az első cseh földön játszott meccs eredménye 1893-ból maradt fenn, de nyilván nem ezt volt az első mérkőzés: a Thurn und Taxis család egyik Cambridge-ből hazatérő sarja néhány angol barátjával és a loučeňi kastély népével állt ki egy prágai német regattacsapat tagjai ellen, és 4:0-ra kikapott. A következő évtizedekben aztán a német–cseh elkülönülés a prágai labdarúgás intézményesülő kereteit is meghatározta. Budapesten az 1870-es években jelent meg a foci, az első sajtóbeli említés 1875-ből származik, és a gróf Esterházy Miksa által alapított Magyar Athletikai Club szórakozásaként utal a „football”-ra. Akkoriban még a sportág neve is bizonytalan volt: a gróf „rugdaló”-ként hivatkozott rá, mígnem elterjedt a labdarúgás kifejezés. A tornaklubok, labdarúgó-szakosztályok szaporodásától egyenes út vezetett a válogatottmérkőzésekig, illetve a bécsi, prágai, budapesti klubcsapatok összecsapásaiig, s ezeknek szimbolikus tétje is volt: kié a hegemónia a pályán? A korabeli elterjedt nézet szerint a magyar csapat bárkitől kikaphatott, csak az osztrákoktól és a csehektől nem…

De lépjünk tovább. Balogh Róbert hozzájárulása a kötethez (Budapest „galambtávlatból”, avagy a nem csak emberek által alakított város) izgalmas kérdést vet fel: hogyan írhatnánk meg egy város (át)alakulását, ha a munkába a nemhumán szereplők tapasztalatait is bevonnánk? Miközben megkísérli vázolni, milyen kapcsolat lehetett ember s galamb között a 19–20. század fordulóján Budapesten, a korabeli sportélet egy ma már bizarrnak tűnő szegmensét is felidézi: a margitszigeti Japánkert helyén ekkoriban madarak százai hullottak el egy-egy galamblövő verseny alkalmával, a jó lövészforma ugyanis akár 40-50 egymás után leadott, halálosan roncsoló lövést is jelenthetett. Mígnem 1913-ra a főváros önkormányzata felmondta az Országos Magyar Galamblövő Egylet bérletét, s kizárta a véres sportot a Margitszigetről – annak ellenére is, hogy kis létszámú, de a legjobb kapcsolatokkal rendelkező társaságról volt szó, s a mintegy 140 fős tagság kétharmada arisztokrata volt. Az élő galambok sportszerűnek éppen nem nevezhető leölése Budapesten az első világháború kitörésével fejeződött be véglegesen, és 1918 után már korong- és agyaggalamb-lövészet formájában tért vissza.

Ejtsünk néhány szót a további témákról is. Hatos Pál, a kötet szerkesztője a Budapest – Magyarország? Város a tudás peremén című bevezető szövegében a vizsgált időszakban újra és újra átrajzolódó Budapest-ideákat és -narratívákat tekinti át a korabeli írástudók által örökül hagyott értelmezésekből szemezgetve. Balázs Eszter tanulmányában (Francia kisasszonyok a magyar fővárosban, 1914–1918) azt a kérdést járja körül, miként alakult a kiegyezés után a cselédséghez hasonlóan fokozatosan a középosztály státuszszimbólumává váló – bár annál magasabban álló – francia kisasszonyok (nevelőnők, bonne-ok) helyzete az első világháború éveiben egy hadban álló, ellenséges ország fővárosában.

Két szlovák témájú tanulmány is található a kötetben: Demmel József és Matus László Hajótöröttek a lutheránus szigeten – A pesti szlovák evangélikus templom és a hozzá kapcsolódó sorsok címmel adja közre a főváros egykor népes szlovák közössége nagy presztízsű építkezésének a történetét, Kollai István pedig néhány szlovák író (Peter Bella-Horal, Janko Jesenský, Svetozár Hurban Vajanský, Jozef-Gregor-Tajovský és neje, Hana Gregorová) városról alkotott és közvetített képét mutatja be, emlékeztetve arra, hogy a Monarchia idején Budapest az ország nemzetiségeinek is a fővárosa volt (Szlovákok a korzón – szlovák írók és költők Budapest-élménye). Egy másik nemzetiségi közelítésben Nagy Levente és Ábrahám Barna többek között József Attila apját hívja vezetőnek, hogy bemutassa a román munkások budapesti kilátásait, a Tanácsköztársaságban betöltött szerepüket, valamint felvázolja a történetírás ide vonatkozó változó csapásirányait.

Mit is tehetnénk hozzá? Ahogy a kötet fülszövege írja: „Budapestnek nemcsak a jelene, hanem a múltja is napról napra változik.” Mindig kínál újabb felfedeznivalót.

Almási Sára

Ismeretlen Budapestek – Kis történetek a város nagy múltjából
Szerkesztette: Hatos Pál
Jaffa Kiadó, 2023, 296 oldal