Víz, víz, víz – avagy a H2O-misszió

A vízválság már ma is jól látható. Évről évre tapasztaljuk, ahogy egy-egy adott régióban a rekordhőhullámokat és -aszályokat pusztító viharok és árvizek követik. Az élelmiszer-termelő rendszerek kiszáradnak, a városok pedig egyre lejjebb hatolnak, hogy elérjék a vízkitermelés határát a földből. Naponta több mint ezer, 5 év alatti gyerek hal meg olyan betegségekben, amelyeket a nem biztonságos ivóvíz és a higiénia hiánya okoz, nők százmilliói töltenek naponta órákat vízgyűjtéssel és -szállítással.

Ez egy ember okozta válság, és emberi beavatkozásokkal lehet és kell megoldani. De ahhoz, hogy a megoldás a méltányosság és a fenntarthatóság szellemében szülessen meg, új megközelítésekre lesz szükségünk a víz szabályozásában. Emellett persze nem mellékes tényező, hogy a mainál sokkal nagyobb beruházási hullám, nagyobb léptékű innováció és kapacitásépítés is elkerülhetetlen. De ezeknek a lépéseknek a költségei még mindig elenyészőek a folyamatos tétlenség által okozott gazdasági és humanitárius károkhoz képest.

Az első pont annak felismerése, hogy a problémák, amelyekkel szembesülünk, nem pusztán helyi tragédiák. A destabilizált vízkörforgás egyre inkább érinti a világ minden szegletét. A jelenlegi megközelítések általában azzal a vízzel foglalkoznak, amelyet láthatunk – a folyóink, tavaink és egyéb forrásaink „kék vizével” –, és azt feltételezik, hogy ez a vízellátás folyamatosan stabil. Ám ez már egy jó ideje nem igaz: a földhasználat változásai, az éghajlatváltozás és a felborult vízkörforgás a csapadékrendszerekre is hatással van.

Jelenlegi gondolkodásunk sajnálatosan gyakran figyelmen kívül hagy egy kritikus édesvízi erőforrást, nevezetesen a talajban, a növényekben és az erdőkben található „zöld vizet”, amely a légkörön áthaladva újrahasznosul. A „zöld víz” a szárazföldön lehulló csapadék körülbelül felét adja, s egyben édesvizeink forrása. Elmondhatjuk, hogy az országokat nemcsak a „kék víz” (például a folyók) áramlása köti össze, hanem – ami még kritikusabb – a nedvesség légköri áramlása is. A globális vízciklus kritikus összetevőjeként a „zöld vizet” a lehető legsürgősebben, jobban, tudatosabban kell kezelni.

Az egészben a legveszélyesebb az, hogy a víz körforgásának zavarai szorosan összefonódnak a globális felmelegedéssel és a világ biológiai sokféleségének hanyatlásával, s ezek a folyamatok kölcsönösen erősítik egymást.

A talaj stabil zöld vízellátása például elengedhetetlen a szárazföldi természetes élőhelyrendszerek fenntartásához, amelyek elnyelik a fosszilis tüzelőanyagok hasznosítása során kibocsátott szén-dioxid 25-30%-át. Ez a folyamat a világgazdaság egyik legjelentősebb természetes támogatója. A vizes élőhelyek és a talaj nedvességtartalmának a csökkenése, valamint az erdőirtás azonban kimeríti a bolygó legnagyobb szervesszén-készleteit, és pusztító következményekkel jár a globális felmelegedés ütemére nézve. Az emelkedő hőmérséklet aztán extrém hőhullámokhoz vezet, és növeli a légkör párolgási igényét, ami súlyosan kiszárítja a tájat és növeli az erdőtüzek kockázatát.

Ezért a vízválság gyakorlatilag az ENSZ fenntartható fejlődési céljainak minden pontjára hatással van, és mindenhol fenyegeti az embereket. A következmények könnyen megjósolhatók: a világ növekvő népessége egyre kevesebb élelemhez jut, a betegségek felgyorsult ütemben terjednek, fokozódik a megélhetési válság által kikényszerített migráció, gyakoribbá válnak a határokon átnyúló konfliktusok – hogy csak néhányat említsünk.
Egy ilyen átfogó, kollektív és rendszerszintű probléma csak az államok összehangolt fellépésével, határokon és kultúrákon átívelő összefogással oldható meg. A közjó, a közérdek közös megértése kulcsfontosságú. Ellenkező esetben az, ami ma jó megoldásnak tűnik egy-egy ország számára, holnap könnyen problémákat okozhat ugyanott, valamint a világ többi részén.

A helyzet kezelése nemcsak nagyobb ambíciót követel meg, hanem küldetésvezérelt megközelítést is a vízzel kapcsolatban. Bármilyen értelmes terv több ágazatot érint, és minden szintre összpontosít, a helyi vízgyűjtők kezelésétől a többoldalú együttműködés kialakításáig. Ha sikeresek akarunk lenni, ezek a világ legfontosabb vízügyi küldetései:

1. Új zöldforradalom elindítása az élelmiszer-termelő rendszerekben a vízfelhasználás visszaszorítása érdekében, miközben növelni kell a hozamokat, hogy kielégítse a növekvő lakosság élelmezési igényeit. 2. A zöld vízkészletek védelme szempontjából kritikus kérdés a természetes élőhelyek megőrzése és helyreállítása. 3. Minden ágazatban meg kell teremteni a „körkörös” vízgazdálkodás feltételeit. 4. El kell érni, hogy 2030-ra minden kiszolgáltatott közösség hozzáférjen a megfelelő mennyiségű tiszta, biztonságos vízhez és a szükséges higiénés szolgáltatásokhoz.

Noha ezeknek a célkitűzéseknek elsődlegesen a kapcsolódó szakpolitikák szemléletváltását kell előmozdítaniuk, ösztönözniük kell a köz- és a magánszektor terveinek az összehangolását, valamint az innovációt, az sem mellékes szempont, hogy kormányzati szinten is új irányítási módokat igényelnek. A „politikacsinálásnak” együttműködőbbé, elszámoltathatóbbá kell válnia, és minden hangot meg kell hallgatni, különösen a fiatalok, a nők, a marginalizált közösségek és az őslakos népek hangját – ők azok, akik ma a vízvédelem frontvonalában állnak.

A legalapvetőbb politikai váltás a víz megfelelő megbecsülésében rejlik: tudatosítani kell annak szűkösségét, valamint a természetes ökoszisztémák fenntartásában betöltött kritikus szerepét, amelytől minden társadalom függ. Meg kell szüntetni a víz gazdaságon belüli alulárazását és a káros hatású mezőgazdasági támogatásokat, amelyek a fenntarthatatlan hasznosítási módokhoz vezetnek, azok pedig lerontják a talaj minőségét. A kérdéses agrártámogatási alapok átcsoportosítása a víztakarékos megoldások előmozdítására és a szegények és a kiszolgáltatottak célzott támogatására jelentős eredménnyel járna.

A vízbe, a vízrendszerek fenntarthatóságába ma krónikusan kevés befektetés irányul. Ennek a problémának az orvoslásához újra kell pozicionálni a vízügyi infrastruktúrát az államháztartásokban, mivel a legtöbb országban furcsa módon a kifejezetten elhanyagolt területek közé tartozik. A politikai döntéshozók a köz- és a magánszféra közötti partnerségek bevált gyakorlataira támaszkodhatnak, hogy méltányos ösztönző elemekkel támogassák a hosszú távú kötelezettségvállalásokat, miközben a köz érdekeit szolgálják, különös tekintettel a ma rosszul ellátott közösségek érdekeire.

Tekintettel a vízügyi kihívás kollektív jellegére, nagyobb volumenű és megbízhatóbb finanszírozást kell biztosítani annak érdekében, hogy segítsük az alacsony és alacsonyabb közepes jövedelmű országok „vízállóságát”. A multilaterális fejlesztési bankoknak, a pénzügyi fejlesztési intézményeknek és az állami fejlesztési bankoknak szorosan együtt kell működniük a kormányokkal a nemzeti vízügyi missziók támogatásában, amelyek tükrözik a helyi igényeket és az ökológiai feltételeket. A nemzetközi kereskedelmi megállapodások potenciális eszközöket is kínálnak a hatékony vízfelhasználás előmozdításához, mert segíthetnek abban, hogy a kereskedelmi termékekbe ágyazott „virtuális víz” ne fokozza a vízhiányt az egyébként is száraz régiókban.

Csakúgy, mint az emissziós kvóták tekintetében, nagy integritású adatokat kell összeállítanunk a vállalati „vízlábnyomokról”, és ki kell találnunk, milyen keretek között lehet közzétenni a vízhasználati adatokat. Rendszereket kell kidolgoznunk annak érdekében is, hogy a vizet a természeti tőke részeként megfelelően tudjuk értékelni. A legkritikusabb erőforrásunk megfelelő árazása idővel jelentős haszonnal járhat az országok számára.
Röviden: úgy kell alakítanunk a piacokat a gazdaságainkban – a mezőgazdaságtól és a bányászattól kezdve az energiáig és a félvezetőkig –, hogy azok radikálisan hatékonyabbak, igazságosabbak és fenntarthatóbbak legyenek a vízhasználat terén.

Ha nem foglalkozunk ezekkel a problémákkal, az erdőtüzek, az árvizek és más, a víz és az éghajlat által kiváltott szélsőséges események csak intenzívebbé és halálosabbá válnak az elkövetkező években.

A vízbiztonsági menetrend előmozdítása a növekvő geopolitikai feszültségek közepette nehezebbnek tűnhet, de lehetőséget is kínál: bizonyíthatja, hogy az együttműködés minden ország számára előnyös lehet, és mindenki számára igazságos és élhető jövőt teremthet. A kihívás nem kicsi, de nem dughatjuk a homokba a fejünket.

Mariana Mazzucato, Ngozi Okonjo-Iweala, Johan Rockström, Tharman Shanmugaratnam
A szerzők a Globális Vízgazdasági Bizottság társelnökei

©Project Syndicate