Rockonlelkek...

Művelői éveken, évtizedeken keresztül a rendszer ellenségeinek minősültek, és mint olyanokat, üldözték is őket annak rendje és módja szerint. Nagy Feró, Földes „Hobo” László vagy a már idézett guru, Schuszter Lóránt tudnának sokat mesélni ezekről a „boldog békeidőkről”.

Mint tudjuk, a polgárok azért vannak, hogy pukkasszák őket, a rendszerek sorsa pedig, hogy időről időre megdönttessenek. ĺgy történt ez a Kárpát-medencében is – az „átkost” felváltotta a kapitalista szabad versenyre épülő felszabadult demokratikus légkör, ami rányomta bélyegét társadalmi létünk minden mozzanatára. A rocknál maradva, néhányan azt vártuk, hogy az addig szigorúan szabályozott tervpiaci gazdálkodás elvén működő magyar könnyűzenében is beállnak a várt változások; sokan abban bíztak, hogy a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat, valamint az ideológiáját meghatározó állami ügynökségek egyeduralmának megszűntével az igazi tehetségek végre kibontakozhatnak, nagyobb teret kapnak. Nem így történt.

Való igaz, hogy – a matematika síkjára terelve a gondolatot – az egy négyzetkilométerre eső egyedi hang, ötlet és tehetség terén Magyarország jócskán képes ráverni a térség, de talán Európa összes államára, de hát így állunk ezzel az olimpiai bajnokok, érmek tekintetében is...

Az anyaországinál is sajátságosabb a felvidéki magyar rock helyzete. Éveken keresztül magát a kategóriát sem ismertük, hiszen a legjobb magyar zenészeket elszippantották a menőbb szlovák zenekarok. Igen, tudom, hogy a zene kozmopolita nyelven szólal meg, de nékem valahogy mégis jobban tetszett –teszem azt – a Gravis együttes, míg magyarul énekelték, hogy „véletlen szárnyakat bontanom ott, ahol nem repülhetek...” A nagy változás a kilencvenes évben állt be; ekkor rendezték meg Komáromban az első Rockmissziót, a felvidéki magyar zenekarok seregszemléjét. Itt „szeretett bele” Balázs Fecó a rozsnyói Sexit együttesbe, hogy rövid, egy lemez erejéig (Gyertyák a szélben) terjedő együttműködés után útjára bocsássa. Később, a pozsonyi Opus kiadó megszűntét követően szlovák nyelvű lemezüket öt koronáért lehetett megvásárolni a kiárusításokon – korlátlan mennyiségben. A Rockmisszó néhány év múltán, sajnos, kifulladt, az ott feltűnt zenekarok némelyike még belekóstolhatott a fentebb leírt, jellegzetesen felvidéki és magyar „mennybemenetelbe”, majd évekre minden maradt a régiben. Aki tehette, kiadót alapított, menedzseli, hanghordozóra viszi és eladja magát, esetleg fesztivált szervez. A többség – hallgat.

Hogy azért napjainkban is van mozgás, a napokban – egész pontosan május 23. napján – szépen bizonyította a Felvidéki Rockszínpad. A rockopera jellegzetesen magyar műfaj, azt régóta tudjuk. Népünk történelme szinte kínálja a témákat, tehetségekben pedig – akár zeneszerzőről, szövegíróról, rendezőről vagy színészről van szó – szintén nincs hiány. A bemutatott darabot, a Megfeszítettet a Magyar Millennium tiszteletére vitte először színpadra Koltay Gábor rendező. A szöveget Nyírő József drámája nyomán a neves költő, Tóth Sándor írta, míg a zene Koltay Gergely és a Kormorán együttes keze munkáját dicséri. Hogy kit dicsér a somorjai bemutató? Karkó Henriett rendező-producert, Dobsa Tamást és a Csalló néptáncegyüttes tagjait, valamint azokat az énekeseket, akiknek hangján Jézus, az Áruló, a Vezér és a többi szereplő megszólalt. Csiba Richárdot, Kovács Koppányt, Sass Tibort és másokat. Teljesítményüket csak azért nem hasonlítom az ősbemutató főszereplőinek produkciójához, mivel valamennyien egyedi hangon szólalnak meg, és nem hiszem, hogy a párhuzamok megvonása helyénvaló volna. Az előadás végén felhangzó tapsvihar azonban igazolja állításomat.

A mű üzenete egyértelmű, és örökké időszerű: vannak értékek, amelyek – függetlenül a társadalmi rendtől vagy káosztól – minden körülmények között fennmaradnak és éltetik az embert. Vagy: a világ bűneinek megváltása minden igaz ember érdeke.

rvendetes, hogy ebben az „értékmentésben” végre mi is részt veszünk.