Orpheusz neoplatonikus meséje

Angelo Poliziano (az előszó hibás adatával ellentétben nem 1554-ben, hanem 1454-ben született és 1494-ben halt meg!) neve aligha cseng ismerősen a művelt magyar átlagolvasó fülében, s ez ezúttal sem a szerző hibája, sokkal inkább azé az általánosnak mondható kulturális gyakorlaté, mely lényegileg néhány óriást leszámítva mellőzte, marginalizálta a „senkiföldjére” tévedt humanizmus szellemi teljesítményeit. Poliziano háromnyelvű életműve önmagában is különlegesség (persze, csak mai viszonylatban!): ógörög és latin költészete a klasszikusokéval vetekszik, olasz műveit pedig a legújabb olasz irodalomtörténet-írás sikerrel rekanonizálta.

A reneszánsz szokásnak megfelelően sokat fordított (a kor szokásainak megfelelően görögből latinra ültette át pl. az Iliász részeit, illetve Epiktétoszt), számos antik szerzőt tanulmányozott, műveiket pedig kiadásra készítette elő, páratlan intenzitású egyetemi előadásait, szövegkritikai, szövegértelmezési megjegyzéseit, filológusi gyakorlatának dokumentumait, miképpen latin didaktikus eposzait, oktatási segédanyagait szintén publikálta. Arcvonásait Domenico Ghirlandaiónak a firenzei Szentháromság-templom Sassetti-kápolnájában festett nevezetes freskója örökítette meg.

Az Eötvös Kiadó nemrég megörvendeztette az Itália-rajongó közvéleményt a Stanzák és az Orfeusz története című olasz nyelvű munkák magyarításával. Simon Gyula, Ariosto magyar alteregója úgy tűnik, könnyen hangolódott rá Poliziano klasszikusan kimért, bámulatosan hajlékony, ugyanakkor módfelett artisztikus nyelvére. A Stanzák és az Orpheusz-történet is alkalmi költemény. Az előbbi egy Velence és Milánó közötti szerződés megünneplésére íródott, s lényegileg ekphraszisz, azaz leírás, méghozzá tizenkét bajnok ünnepi tornajátékának eleven verses „krónikája”. Noha a retorika afféle lovagi büszke vetélkedést hangoztat, a költemény lényegileg enkómiasztikus hangsúlyokat nyer, s Giuliano de’ Medici evidens, de áttételes dicséretévé alakul át, méghozzá neoplatonista aspektusokkal.

A szerelemtől idegenkedő főhős fokozatosan avatódik be egy nemesebb szerelem szférájába, a szerelem afféle ascenzióként (az istenihez való felemelkedésként) működik, s lényegileg az isteni szépség kisugárzásában való megmártózást jelenti. Különösen jelentős mozzanat ez a mű központi látomásjelenetében. Poliziano mesteri bölcseleti kódot alkalmaz, s műve cselekményét lelki cselekményekké transzformálja át.

A stanzák műfaji besorolhatósága már csak ezért sem lehet egyértelmű, arról nem is beszélve, hogy a mű befejezetlen marad, vagy ha úgy tetszik, befejezésként hozzáolvashatjuk Orpheusz történetét. Míg a Stanzákban a szerelem születésének virtuóz bemutatása zajlik, Orpheusz meséje a szerelmi szenvedély klasszikus mitológiai története. A mítosz ebben a varázsos, tragikusan végződő pásztorjátékban (e mű ihlette Monteverdi Orfeóját) számos elementummal bővül ugyan (szerelmi rivalizálás, enkómiasztikus dalbetétek), de lényegileg az ovidiusi változatot követi. Az 1480 farsangi időszakára írt (kevés latin betétverset leszámítva) olasz nyelvű művet a mantovai udvarban mutatták be nyilván díszes kulisszák között. Orpheusz meséje ismét allegorikus dimenziókat nyer, részint alkotásmetaforikai, részint neo-platonikus értelemben; ebben a művében a gnómikus (az életbölcsességekre építő) szerkesztésmód kevéssé hangsúlyos, sokkal inkább érvényesül a nyelvi közvetlenség és regiszterkeverés. Noha antik allúziók egész sorát rejti magában a mű, és számos szöveget (festményt, madrigált) von párbeszédbe, Poliziano szövege efféle háttértudás híján is könynyen élvezhető. A pergő dráma számos versformát ölt, ráadásul Poliziano bátran vegyíti az apollóni bölcseleti költészet toposzait a dionüszoszi tobzódás orgiasztikus kardalaival.

Néhány szó a fordításról. Simon Gyula gyakorta él az egyszerűsítés gesztusával redukálva a mitológiai apparátust. Az első versszakban például mellőzi, hogy Orpheusz Apollón fia volt („figliuol d’Apollo”), olykor egy-egy név szinte rituális ismétléséről is lemond, pl. „Euoé! Bacco, Bacco, i’ ti ringrazio!” = „Ó Bakkhosz, istenünk! Köszönet érte!”, máskor furcsa módon megőrzi egy-egy mitológiai alak olaszos névváltozatát, ami meglehetősen nehézzé teszi az olaszban járatlan olvasó tájékozódását. Hülasz (vagy latinosan Hylas) nevét például az olaszos Ila alakban hagyja, míg Iacinto (azaz Hüakinthosz vagy Hyacinthus) nevét Jácintra magyarítja. A nevek hol görög, hol latin, hol pedig a két nyelv bizonyos mozzanatainak vegyítéses változataiban szerepelnek, talán szerencsésebb lett volna az egységesítés.

Simon Gyula, a magyar Ariosto, Polizianóként is bevált. Kötetét rövid előszóval látta el, mely alaptájékozódásként valamennyi reneszánszrajongónak ajánlható.

(Angelo Poliziano: Stanzák – Orfeusz története, Eötvös József Könyvkiadó, Budapest, 2003)