Már ráduplázott a „vasladynél”

„Mindig tudom, hol kell búvárkodnom...” David Černý felvétele Nézzük előbb a rendezőnőt, aki ma az ukrán film legjelesebb alakja. Első két játékfilmje, a Rövid találkozások (1968) és a Hosszú búcsúzások (1972) dobozba került. Több mint tíz éven át hét lakat alatt őrizte a rendszer, s csak miután mindkét alkotás kikerült a locarnói fesztiválra, történt meg Muratova rehabilitálása. Szürke kövek között című filmjéről mégis levették a nevét, s egy kollégáját tüntették fel rajta rendezőként. Muratovát azonban kemény fából faragták. Hat évvel később, Végelgyengülés címen elkészíti legmegrázóbb alkotását, amelyben a társadalmi összeomlás folyamatát mutatja meg döbbenetes erővel. Melodrámát is forgatott ukrán–francia koprodukcióban. Az Érzelmes erőd újabb variáció a társadalmi káoszra, hiszen az 1934-ben született rendezőnő a fájós-rázós témák megszállott orvoslója.

Karlovy Vary idei fesztiválján legfrissebb alkotása, a Csehov-motívumok került közönség elé. A nagy erejű, betörhetetlen, kompromiszszumokra képtelen, behódolni senkinek és semminek nem tudó Muratova ezúttal két Csehov-novellát, a Nehéz embereket és a Tatyjana Rjepinát ültette át filmre, természetesen a maga fricskáival. A film első fele egy vidéki gazdálkodó családjának zűrös életét mutatja be, amelyből hosszas vívódás után kiszakad végre a nagyfiú, a történet másik részében pedig betéved egy esküvőre, amely groteszk elemekkel teli mikrodráma, de már az újgazdagok világából.

Filip Panov, a rendezőnő új felfedezettje a labilis idegzetű, despota apja módszereit a végsőkig gyűlölő, félig kamasz, félig felnőtt, de már teljes önállóságra vágyó Petyát alakítja a filmben.

Mit gondol, minek köszönheti, hogy Muratova felfigyelt önre azon a bizonyos válogatáson?

Nem tudom. Én még ezt sosem kérdeztem meg tőle. A találkozásunk mindenesetre érdekes volt. Ogyeszszában élek, ahol Kira Georgievna is, de mert nem ismertem a filmjeit, az ő neve sem jelentett számomra semmit. Huszonkét éves vagyok, nem jártam színművészeti főiskolára, nem láttam a régi rendszer listás filmjeiből szinte egyet sem, az ügynökségen szóltak, hogy lesz egy válogatás, filmszerepre.

Milyen ügynökség tagja?

Modell vagyok. Nekem a jellemek helyett ruhákat kell „eladnom”. A filmezés persze érdekel. Kira Giorgievnával pedig nagyon jó dolgozni, mert nem kényszeríti hazugságra az embert, lehet improvizálni nála, s több variációból választja ki a neki leginkább megfelelőt. Első szerepemet a Másodrangú emberekben kaptam tőle. Egy karizmatikus félkegyelműt kellett eljátszanom.

Könnyen ment vagy megszenvedte?

Nem mondom, hogy nehéz volt, mert elég hóbortos vagyok magam is. Egyébként, amikor elindultam a válogatásra, nem tudom, miért, úgy gondoltam, egy magas, szőke, kék szemű nő lesz majd a rendező, ehelyett egy alacsony, fekete hajú, többdioptriás szemüveget viselő asszony várt rám. Meg is rémültem egy pillanatra, mert olyan közelről nézett bele az arcomba, mintha a pórusaimat vizsgálta volna. „Akar velem dolgozni?”– kérdezte. Igen, azért jöttem, feleltem ijedten. „Akkor itt a forgatókönyv, olvasson belőle!” – mondta. Olvasni meg tudok. Ez nem okozott gondot. Bizonyára ilyen vagy hasonló típusban gondolkozott Kira Georgievna, mert nem sokáig nyaggatott. Aztán a forgatáson annyira megszeretett, hogy közölte velem, a következő filmjében is ott leszek. A Csehov-motívumokba tehát már egyenes utam volt.

Karlovy Vary előtt a moszkvai fesztivál közönsége láthatta a filmet. Hogyan fogadták az orosz nézők?

A Puskin moziban vetítették telt ház előtt, ami adott esetben kétezer nézőt jelentett. Végül is a sajtó díját kapta a fesztiválon, ami azt jelenti: a szakma értékes munkának találja. A nézőket két táborra osztotta. Van, akinek nagyon tetszik, van, aki a pravoszláv esküvői szertartást hosszúnak találta.

Csehovot mennyire ismerik a mai orosz vagy ukrán fiatalok? Olvassák egyáltalán?

Ha igen, akkor csak mint kötelező olvasmányt. Igazából azonban még a novelláit sem ismerik. A drámáiról hallottak, tehát tudják, hogy élt egy ilyen író, de ezzel le is zárult előttük a téma.

Muratova filmjében nincs főszerep és nincs kis szerep. Számára minden szereplő egyformán fontos. A forgatás során is ezt tapasztalta?

Mivel nem vagyok színész, első alkalommal nagyon izgultam. Meg is kérdeztem tőle, hogy mit vár tőlem. Törjem a fejem, kitaláljak valamit, vagy elég, ha csak beleélem magam a felvázolt helyzetbe. „Ne találj ki semmit – felelte Kira Georgievna. – Magadat add, nekem az elég.” És valóban csak az arcom, az egyéniségem kellett neki. A gesztusrendszerem, a beszédstílusom, a megjelenésem. ĺgy túlzás nélkül állíthatom: Petya én vagyok. Ahogy az apjával vitázik, ahogy az anyját hallgatja, ahogy csapot-papot otthagyva szinte elmenekül otthonról... igen, ez mind jellemző rám. Hasonló helyzetekben én is így viselkedem. A filmművészet hazugságon alapszik, mint tudjuk. De ennek a „hazugságnak” igaznak kell tűnnie. Kira Georgievna, más rendezőktől eltérően, nem azt mondja a színésznek, hogy „ide tedd a csészét és mellé a kanalat!”, hanem, hogy „itt a csésze, ott a kanál, csinálj vele, amit akarsz!” És majd eldönti, hogy jó-e, amit mutatsz neki. A végén az is előfordulhat, hogy valami egészen más születik, nem az, ami a forgatókönyvben le van írva. Az esetlegesség természetesen ki van zárva. Az irányítás a rendező kezében van, ő pedig a legapróbb részletekre is figyel. Én nem vagyok profi színész. Én nem vagyok képes ugyanazt, ugyanúgy többször is megcsinálni. Kira Georgievna viszont éppen ezt szereti bennem. Hogy minden helyzetben magamat adom.

De ha majd másvalakivel dolgozik...

... már dolgoztam Alekszander Pavlovszkij komédiájában. Ott sem éreztem satuban magam.

Nincs is szándékában beiratkozni valamilyen színésztanfolyamra?

Én nem akarok főállású színész lenni. A színészeknek zűrös a magánéletük. A címlapokon mosolyognak, otthon viszont, ahol csak a legközelebbi hozzátartozóik látják, szenvednek, önmarcangolnak. Köszönöm, én ebből nem kérek. Én boldog akarok lenni.

És most boldog?

Igen, az vagyok. Ogyesszából eljutottam a moszkvai, most pedig a Karlovy Vary-i fesztiválra. Nekem ez hatalmas boldogság. De ha hazamegyek, modellként dolgozom tovább. Titkon persze számolok vele, hogy Kira Georgievna harmadszor is hívni fog, de ha nem, akkor sem esem kétségbe. Ha ennyi jutott, ennyinek örülök.

A divattervezők közül kinek a kollekcióit szereti a leginkább? Versace, Armani, Hugo Boss? Melyikük stílusa áll a legközelebb az egyéniségéhez?

Én nem vagyok a divat megszállottja. Nem is követem a divatot. Egy bemutatóra bármit fölveszek, amit rám adnak, de magánemberként a lehető legegyszerűbb darabokat szeretem, amelyekért nem kell súlyos összegeket fizetni a butikokban.

Ettől függetlenül nekem mégis úgy tűnik, belvárosi butikok kirakatából öltözködik.

Pedig nem. Csak jó a szimatom, és mindig tudom, hol kell búvárkodnom.