Magyar kultúrákról, két tételben

Ferenczy István Kölcsey-szobraAnnyiban valóban igaza lehetett Wesselényi bárónak, hogy a költő visszahúzódó, már-már aszkétikus életvitele, a nemesemberekre annyira jellemző „emelkedett” életstílus kerülése, a spártai önmegtartóztatás és a zárkózottság nem sok barátot szerzett számára. A szenvedélyes könyvmoly-tudósból hiányzott a korra jellemző magyar öntömjénezés képessége, és – ismét csak Szerb Antal szerint – közvetlen környezetében olyan ellenszenvet váltott ki, hogy „a szomszédok a jószágukat rávezették a földjeire, letiporták a termését, és talán még a koporsóját is megdobálták.” A magyar társadalom egyik kérlelhetetlen kritikusa (mert hiszen nem csak irodalmi viszonyokat, Mondolatokat és költeményeket, de a közéletet is szenvedélyesen bírálta) mégis arra ítéltetett, hogy a legromantikusabb magyar zsoltárt alkossa meg. Akitől egész életében idegen volt az öntömjénezés, az üres, melldöngető magyarság – amely mintegy önvédelmi reflexként igencsak működött akkoriban – mégis a legmagyarabb verset – mit verset, imát! – bocsátotta ki a tollából. E furcsa kettősség egyáltalán nem csodálnivaló, hiszen a nagy kortársról, Berzsenyiről is szívesen híresztelték (nem tudom, ma is így tanítják-e még az iskolában), hogy magányban telt az élete vidéki birtokán, holott igen kedvelte a társaságot. Csak legfeljebb megválogatta azt.

Közönségízlés és elvárás, társadalmi miliő és elrendeltetés – mind benne van a Himnusz későbbi sorsában. Amiként az alkotó megbecsülése is az adott pillanatban. Azt nem tudni, hogy amikor Erkel Ferenc tizenkét évvel később, 1844-ben megzenésítette a költeményt, kapott-e a hálás közönségtől olyan karmesteri pálcát, mint a Hunyadi László című opera fergeteges bemutatója után, amely teli volt rakva aranypénzekkel. Azt pedig teljes bizonysággal kétségbe vonhatjuk, hogy Kölcseynek csengő aranypénzekben rótta volna le háláját a fellelkesült nemzet. Igaz, nem is szorult rá, hiszen birtokai voltak.

„Nem közénk való volt!” – mondhatta volna az ifjú nemzedék is, Bajza József, Vörösmarty Mihály, Kisfaludy Károly és a többiek, akik udvariasan köszönték a Mester tanítását, de inkább más úton indultak. A Mester pedig magára maradt. De hát általában így van ez az irodalmi nemzedékekkel, hogy aztán összevénülve megbékéljenek egymással – hacsak nem vertek időközben áthidalhatatlan szakadékot egymás közé.

Bár nem kerek az évforduló – Kölcsey 1823. január 22-én, tehát 181 évvel ezelőtt írta szatmárcsekei otthonában a Himnuszt – azért mégis illik tudnunk, milyen nap ez a nap. Nem azért, mintha a Hymnus lett volna a magyar romantika (üsse kő: preromantika) legnagyobb teljesítménye, hiszen ő maga is írt jobb költeményeket ennél. Még csak azért sem, mert ennek a költeménynek – bár nagyobb karriert futott be bármelyiknél – a megszületése valószínűleg ugyanolyan körülmények között történt, mint a többi versé.

A történelmi kitérő után pedig kanyarodjunk hazai vizekre. A magyar kultúra napját azért nem írtam nagy betűkkel, mert bár ünnepről és tulajdonnévről van szó, szerintem ez a nap is olyan, mint a többi. Vagy még olyanabb. S azért a többes szám, mert sok kultúra és szubkultúra van, még az általunk piedesztálra emelt magyaron belül is. Kultúra-fajok és fajták, tömeg- és elitkultúrák, magányosak és hangoskodók, elszürkültek és felívelők. Vagy amit akartok. Azzal se mondok újat, hogy minden napnak a kultúra napjának kellene lennie ebben a kapkodó világban. Ami nem azt jelenti, hogy minden nap tapsolnunk és olléznunk kellene, de legalábbis kulturáltan élnünk. Ehhez pedig az is kellene, hogy megbecsüljük a kultúrát (anyagilag is), ahogyan megsüvegeljük a kőműves, az orvos vagy a villamosvezető munkáját. S ezzel el is jutottunk a probléma gyökeréhez, ha van neki. A kultúrára ugyanis mindenki úgy tekint, mint fennkölt valamire, míg a kenyér, a tej, a lakbér és a benzin egzakt fogalmak. Vannak színészeink, akik az átlagbér alatti fizetségért állnak minden este a világot jelentő deszkákra, akadnak festőink, akik csak akkor tudnak képet eladni, ha beállnak szalon- és tájfestőnek, íróink zöme nem irodalmi munkából él, akad köztük pék, szerkesztő és éjjeliőr. A könyvtáros, mint olyan, kihalóban levő állatfaj. Bár mindenki tudja, hogy ezek nem normális viszonyok, szinte senki semmit nem tesz azért, hogy másképp legyen. Mert a kultúra napszámosai, már engedelmet a kifejezésért, szeretnének legalább a jó mesteremberek előtt nem szégyenkezni, ha a társadalmi megbecsülés esik szóba.

Tizennégy évvel a rendszerváltás után még csak törvény sem garantálja Szlovákiában, hogy milyen támogatásban részesüljön a kisebbségi, nemzeti, nemzeti kisebbségi vagy akármilyen kategóriába sorolt kultúra. Ad hoc alapon működik a dolog. A jövő évi Magyar Kultúra Napját talán azzal lehetne méltón megünnepelni, ha a törvényalkotók rendeznék ezt az adósságukat. Mert a foltozgatás, a plecsnik osztogatása szép gesztus, de édeskevés.