Kulcsár Ferenc: Bálám szamara Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2005

Kulcsár Ferenc Bálám szamara című verseskötete meglepetéssel szolgálhat a költő eddigi verseit ismerő olvasóközönségnek, hiszen a kötet versei első pillantásra a líraiság felől a történetmesélés, a narrativitás felé mozdulnak el. Még akkor is igaz ez, ha ezeknek a verseknek a történetei inkább csak mikrotörténetek, olyan történetszemcsék, amelyekből a lírai alany, a versben megszólaló én életsorsa, élményei éppúgy megjelennek, mint egy szűkebb falusi közösség emlékezete, vagy a világtörténelem lényeges, lényegesnek tűnő vagy éppen lényegtelen eseményei, anekdotái.

Ez a váltás azonban mégsem teljes, pontosabban nem érinti a Kulcsár-líra lényegét, inkább csak felszíni történéseiben érhető tetten. A Bálám szamara verseinek mélyén ugyanis éppen olyan költészet- és főleg költőfelfogás rejtőzik, amely már ismerős Kulcsár eddigi köteteiből, verseiből. Eszerint a költő, a lírai alany olyan szerep birtokosa, amely képessé teszi őt arra, hogy magán viselje a világteremtés terheit, aki egy nagyobb közösség, nép, nemzet, sőt az egész emberiség nevében szólalhat meg, aki mégis vagy éppen ezért elkülönül az „alacsony tömeg”-től. A költő így tehát egyként próféta és mártír: nem véletlenül nevezi a szakirodalom prófétikus vagy váteszköltészetnek, illetve képviseleti lírafelfogásnak az ilyen típusú költészetet. Gondoljunk csak Petőfi A XIX. század költői című versére, amelyben a költő fáklyként vezeti a népet a Kánaán felé, Ady költészetének zseni öntudatról tanúskodó darabjaira vagy Nagy László Ki viszi át a szerelmet? című versének Prométheusz-utalásaira, Juhász Ferenc költészetére! Mind a költői szerep óriási méretű felnagyításáról árulkodnak. A hetvenes évektől kezdődően az ilyen típusú költő- és költészetfelfogás fokozatosan kikopott a magyar lírából, a költő szerepe elhalványult, előbb az ironizálódott, parodizálódott, később kitalált vagy dilettáns figurákkal helyettesítődött (példa erre Weöres Sándor Psychéje, Hizsnyai Zoltán Tsúszó Sándora, Parti Nagy Lajos Dumpf Endréje), sőt bizonyos esetekben teljesen kitörlődött a versekből – összefoglalva: elveszítette kitüntetett szerepét, s helyébe a nyelv lépett. Kulcsár Ferenc versei nem követték ezt a változást, megmaradtak a hatvanas évek horizontján, nála a költő „a Golgotán született, legelésző juhok s alvó kövek között”, „könnyei az égből visszahullva őrületig kergették a Sátánt”, nála a költő „a szentlélek üstökösremeke”, aki az „Isten Fájáról földre hullt”, körülötte „megváltófű, margitvirág beszél”. A költészet számára „fohász”, „áldás” és „átok”, „csoda”, „drágagyöngy”, „Isten akarata”, „személyes ajándék”, amely „megszólítja a teremtést”. A túlzott patetizmus, az óriási érzelmek a kortárs olvasó számára gyakran önmaguk paródiájaként jelennek meg: „Ki merészel belenézni világszép szemembe, / e sátán- és istenverembe?” Vajon hová helyezzük el azt a költői világot, amelynek beszélője „világszép”-nek nevezi önmaga szemét?