Kezedet csókolja, s a véredet szívja

Fatih Akin, a film rendezője és egy kurd énekesnő IsztambulbólÖzpetek filmrendező-szakos főiskolásként került Olaszországba, s diplomája megszerzése után Rómában maradt. Fatih Akin török bevándorlók fiaként 1973-ban Hamburgban született. Rövid és fájdalommentes című játékfilmjével a locarnói fesztiválon tette le a névjegyét, s kapott is nyomban egy Bronz Leopárdot. Öt évvel később Solino címmel forgatott nosztalgikus családi drámát, amellyel Giuseppe Tornatore Cinema Paradisójára emlékeztette nézőit. Olasz hősei a hatvanas években döntenek hazájuk elhagyása mellett, és Solinóból, a hangulatos olasz kisvárosból a németországi Duisburgba költöznek, a jobb megélhetés reményében. Pizzériát nyitnak a szülők, miközben a két fiú, Gigi és Giancarlo a felnőtté válás nem éppen sima útjára lépnek. Már a kisebbik fiú, Gigi is érett fiatalember, amikor beteg édesanyjával visszatér Solinóba, gyerekkori emlékeinek idillikus színhelyére, s amíg bátyja Németországban építgeti életét, ő addig első szerelméhez visszatalálva a mozi varázsával „fertőzi meg” Solino lakóit.

A 2004-es Berlinalén két rangos díjjal jutalmazott Fallal szemben a németországi török bevándorlók sorsával foglalkozik. A negyvenéves Cahit frontálisan ütközött, betonfalnak hajtott kocsijával, csak a gyors orvosi segítségnek köszönhetően maradt életben. Sibel, bigott szülei szigora elől, az öngyilkosságba menekülne. Az érett férfi és a húszéves lány a kórházban ismerkednek meg, s nemsokára érdekházasságot kötnek. Cahit számára a várva várt újrakezdést jelenti a lány, annak pedig az alkoholproblémákkal küszködő férfi a családjától való – rég óhajtott – elszakadást. Történetük azonban nem a váratlan egymásba szeretés rózsaszín fejezetével zárul, hanem egy sodró erejű, szenvedélyes párkapcsolat gyógyíthatatlan sebeivel.

Fatih Akin Át a hídon – Isztambul hangjai című legutóbbi alkotását a közelmúltban a 8. Pozsonyi Nemzetközi Filmfesztiválon vetítették. Ez a 90 perces, hol színes, hol fekete-fehér, török-német produkcióban készült dokumentumfilmje tisztább és átfogóbb képet mutat Törökország mai társadalmi életéről, mint bármilyen más televíziós tudósítás. Fatih Akin ugyanis – gyökereiből eredően – egyszerre számít honpolgárnak és turistának szülei hazájában. Félig török, félig német. A németek szemében ázsiai, a törökökében nyugat-európai. „Kettős látásának” köszönhetően azonban minden kérdésre érzékenyebben reagál, Isztambul arculatában pedig egész Törökország képét meg tudja mutatni. Alkotása nem egy zenésen szép helyzetjelentés és nem is egy giccsesen csábító képeslap szeretett városáról. Úgy áll meg jeles operatőre, Hervé Dieu mögött a Boszporusz-hídon, hogy önmagának is felteszi a kérdést: ez már a sötét Kelet? Fatih Akin nem akar politizálni, ettől függetlenül természetesen folyton darázsfészekbe nyúl. Isztambul a különböző etnikumok városa, s ahogy szellemesen állítja: „Isztambul a kezedet csókolja, hogy a véredet szívhassa.” S felteszi a sokakat foglalkoztató kérdést: „Mennyire európai vajon Törökország az Európai Unió számára?” És hogy ki akarja jobban a társulást? Az Unió vagy a páratlan szépségű, ám ellentmondásokkal teli Törökország, ahol 250 ezer legyilkolt ember vére folyt a Dardanellákon. Isztambul mesés város, de a súlyos perzsaszőnyegek mellett Akin a szeméttelepek mellett is elmegy. Palotákat és nyomortanyákat mutat meg egészen közelről, a hammamok gőze mellett a Márvány-tenger fölött úszó ködöt is lefényképezteti, mecsetek és felhőkarcolók között autózik, arcokat hoz elénk úgy, hogy sorsokat láthassunk. Věra Chytilová, a neves cseh rendezőnő szerint Prága Európa nyugtalan szíve. Fatih Akin diagnózisa szerint Isztambul Európa tomboló szíve. Nappal egészen halkan ver, éjszaka viszont iszonyú nagy erővel, vad lüktetéssel éli életét. Hurrikán szívű fiúk hajszolják kétes, pénzes „üzlettársaikat” a bazár sűrűjében, az ifjú menyasszony feketében búcsúzik családjától az utcai lakodalom féktelen kavalkádjában.

Isztambul azonban nemcsak a gyorsan megkötött üzletek, a lenyűgözően közvetlen és veszélyesen önző emberek, hanem a zene városa is. Az Át a hídon nemcsak egy ország összetettségét fogalmazza meg. Ez a film egy sokszínű város zenés portréja. Egy olyan városé, ahol még mindig nem csitultak el az ősi szenvedélyek, ahol a kurdok, az örmények, az abházok és a törökök között még mindig nagy lángú tüzek égnek. Az ország helyzete a zenében is tükröződik: az orientális dallamokat a hip-hop és a break ritmusa váltja, itt egy roma zenekar, ott egy rockbanda nyomja, amott felirat egy üzlet homlokzatán: No hiphop, yes muslim. Darbuka és cintányér hangja ölelkezik az egyik sikátorban, citera és klarinét hangja száll a másikban. Fájdalmas szerelem sír a klasszikus török zenében, vásott kölykök vágyai a rappelők pergő ritmusában. Sár és arany az egész város, a vakító pompát a legváratlanabb pillanatban a teljes nincstelenség váltja fel. „Itt semmi sem szent, csak a szerelem” – fogalmazza meg az utca embere. Aki vagy panaszkodik, vagy énekel. Vagy teát szürcsöl pici poharából, vagy drogot hajszol. Isztambulban az utcai zenész nem CD-re vágyik, hanem „interaktív kapcsolatra”. Jó szóra, emberi melegségre. Isztambulban az utca semleges övezet. „Itt nem számít, hová tartozol, hogy üres a zsebed, vagy notebookkal rohangálsz – mondja az egyik fiú, gitárral a kezében –, a lényeg az, hogy változtatni tudj a világon. Arra pedig a zene a legjobb eszköz.” A zene, a zene, a zene. Miközben 1934-től egészen a hatvanas évekig tiltva volt az országban a török muzsika. Zöld útja csak az arab zenének, azon belül is inkább csak az egyiptomi dallamoknak volt. 1980-ban azonban még törvény tiltotta a törökországi kisebbség zenéjét. Angolul és franciául szabad volt énekelni, kurd vagy abház nyelven azonban nem. Aztán jött a nagy fordulat: a török zenét háttérbe szorította a nyugati rock. Mára ismét változott a helyzet. Újra ősi dallamok szállnak a Boszporusz felett. Pontosabban: azok is. Isztambul hangjai sírnak és zokognak, fájva szeretnek. Mélyről bukkannak elő, és az egekig törnek.

Fatih Akin egész közelről hallatja őket.