Keresések gyötrelmes útjai

A fiatal Tarkovszkij zenét és festészetet tanult, 1954-1956 között arab nyelvvel foglalkozott a moszkvai Keleti Nyelvek Főiskoláján, majd geológiai kutatásokat végzett Szibériában. 1961-ben fejezte be a rendezői szakot az Össz-szövetségi Filmművészeti Főiskolán, ahol Mihail Romm tanítványa volt. Már 1959-ben készített tévéfilmet, s nagy vitákat váltott ki Az én nagy barátom (eredetileg: Úthenger és hegedű) című, mély emberi érzékenységről tanúskodó diplomamunkája.

Romm egy év múlva átadta neki Vlagyimir Bogomolov Iván című kisregényének filmre adaptálását, az így született Iván gyermekkora 1962-ben Velencében elnyerte az Arany Oroszlán díjat. A mű korszakhatárt jelentett a sematikus szovjet filmművészet után, egészen új hangon jelenítette meg a népi hősiességet a háborúban.

Az 1966-ban készült kétrészes, fekete-fehér Andrej Rubljov folytatta a megkezdett utat, az orosz szellemiség tradicionális lételméleti kérdéseit feszegette. Az ikonfestő életét és alkotói válságát bemutató film történelemábrázolása realista, ugyanakkor a hagyományos életrajzi filmektől eltérően önálló epizódokból épült fel. Az árnyalt szellemiség, a mítoszoktól mentes történelemszemlélet sem a nacionalista értelmiség, sem a pártvezetés tetszését nem nyerte el, így a film több évig dobozban hevert. Csak 1969-ben jutott ki – külföldi nyomásra – Cannes-ba, ahol különdíjat kapott.

Tarkovszkij hosszas témakeresés után talált rá Stanislaw Lem tudományos-fantasztikus regényére, a Solarisra. Az 1972-ben bemutatott film bölcseleti, erkölcsfilozófiai kérdéseket feszegetett. 1974-ben egy önéletrajzi ihletésű alkotással jelentkezett: a Tükör az egyik legeredetibb szovjet-orosz filmalkotás. Ebben is mozaikszerű kompozíciót hozott létre, szabadon bánva az idővel és az álomképekkel. A mű középpontjában a rendező édesanyjának alakja áll, rajta keresztül mutatja be a forradalom után perifériára szorult, egykori értékei mellett kitartó polgári értelmiséget. (Ennek a filmnek a forgalmazását is akadályozta a kulturális vezetés.)

Az 1979-es Stalkerben (Sztalker) a rendező világképe ismét egy fantasztikus történet keretében jelenik meg. Fenyegető jövőképet tár elénk a titokzatos természeti Zónában kóborló, a lét kérdéseit feszegető ĺró, a Tudós és kísérőjük.

Tarkovszkij további filmjeit már külföldön forgatta, s nem is tért vissza hazájába. Az elszakadás szükséges, de tragikus döntés volt számára: tudta, hogy otthon nem forgathat, ugyanakkor az orosz tradíció lételeme volt. Az akkori vezetés nem tudta, nem akarta és nem merte vállalni és támogatni ezt az egyébként minden porcikájában orosz művészt. A Nosztalgia (1983) már Olaszországban készült, s ebben a művében tárta fel leginkább alkotói személyiségét.

Svédországban előadásokat tartott, majd 1986-ban itt készítette el utolsó, egész életművét összegező filmjét, az Áldozathozatalt. Tarkovszkij ekkor már halálos beteg volt, de még egyszer volt ereje hitet tenni az élet és az értelmiség felelőssége mellett. A film különdíjat kapott Cannes-ban, a díjátadásra már nem tudott elmenni, fiát küldte el maga helyett. A rendező 1986. december 29-én hunyt el tüdőrákban Párizsban, az ottani orosz temetőben helyezték örök nyugalomra, a temetési szertartást pravoszláv templomban tartották.

Tarkovszkij alkotásai hosszú ideig viták középpontjában álltak. Műveiben a lét értelme, a mai ember konfliktusai foglalkoztatták, s mesterien mutatta be a különböző korszakokat, s az azokban vívódó gondolkodó embert. A szovjet-orosz újhullám kimagasló képviselője volt, teljesen új nyelvet alkotott a filmművészetben, így lehetővé tette, hogy a való életet álomszerűen érzékelje a befogadó. Ő maga mondta, hogy filmjei lényegében ugyanarról szólnak. „Hőseimet egy közös szenvedély hevíti: hogy túljussanak valamin. Ahhoz, hogy megértsék az élet törvényeit, hogy felismerjék önmagukban és környezetükben a jót, mindazt, ami létezésük szépségét és belső igazságát megteremti, hogy hűek maradhassanak önmagukhoz, hőseimnek a gondolatok, keresések és felismerések gyötrelmes útját kell bejárniuk.” Tarkovszkij maga is ezt az utat járta be.

Minden nagy rendezőnek vannak felejthetetlen, jellemző képei, így Tarkovszkij neve is összekapcsolódik néhány jelenettel: az Andrej Rubljov negyedik epizódja, a Harangöntés az alkotói folyamat gyötrelméről és csodájáról szól, s egyedülállóan mutatja be azt a magányt, amit az alkotó érez a mű elkészülte után. „Harangot tehát akkor is Borisz-módra – türelmes szenvedéllyel lehet csak önteni, ha tudja az ember, hogy sohasem fogja meghallani a kondulását. Hiszen úgyse saját használatára önti” – írta Ancsel Éva filozófus, a Hogyan kell harangot önteni című írásában, amikor a Rubljov-film kis harangöntője, Boriszka történetén keresztül az alkotói szenvedélyről és szenvedésről ír. Harangot csak egyféleképpen lehet önteni, s igaz életművet is csak egyféleképpen lehet létrehozni, ahogy Boriszka, s ahogy Andrej Tarkovszkij tette.