Katonák, böllérek és hóhérok

Kisvárda. A fesztivál ötödik napján befejeződtek a gyerekelőadások, amelyek közül a kolozsvári Puck Bábszínház meséje aratta a legnagyobb sikert. A szelíd sárkányfiú – aki tűz helyett vizet okádik – meséjét szívesen ajánlanám felvidéki amatőr bábcsoportok figyelmébe is. Frappáns ötlet, szelíd humor, nézőbarát mese. Bár már túl vagyunk a fesztivál felén, azt a bizonyos nagybetűs előadást még mindig várjuk. A marosvásárhelyiek az Yvonne mellett egy táncszínházi produkciót is hoztak Kisvárdára; az Alvajáró románc Lorcára épít, de egy mai kocsmában mesél el egy látszólagos szerelmi háromszöget. András Lóránt koreográfiája egy ideig izgalmasnak tűnik, de csak sztereotípiákat tud felmutatni a jelenkor égető problémái helyett. S a cigánydalos, késes, szerelmi bánattól vezérelve gyilkolászós előadások számomra már elcsépeltnek tűnnek. Az újvidékiek Hamvai Kornél Hóhérok hava című darabja súlyos ritmusproblémákkal küszködik, pedig Roch, a nagy francia forradalom idején élt hóhér némileg melankolikus története a budapesti ősbemutatón még egészen izgalmasnak tűnt. Az előadás szeretné felvetni azt a kérdést is, van-e a hóhéroknak lelkiismeret-furdalásuk, de ahogy itt, úgy a székelyudvarhelyiek Katonák, katonák című előadásából sem kapunk választ erre a kérdésre. Zalán Tibor darabját a szerző elmondása szerint a jugoszláviai háború ihlette, s a rendező a nézőket is megpróbálja bevonni a játékba, de ez a kísérlete teljesen sikertelen marad. A bennünket puskatussal fenyegető katonák a szünetben az áldozataikkal együtt fújják a füstöt, s amikor visszatérünk a folytatásra, már csak mosolyogni tudok az egészen; a helyenként izgalmas szöveg ellenére kívül maradok a történteken. De nem igazán tudok közel kerülni Sárbogárdi Jolán jegykezelő és amatőr operettszerző tragédiájához sem a szabadkaiak Ibusár című előadásán. Még szerencse, hogy Vargányai Gusztáv forgalmista szerepében Péter Ferenc felejthetetlenül erős figurát teremt, s a nem túl magas IQ-hányadosnak örvendő, erősen kopaszodó, rendezetlen fogsorú férfi egy-egy jelenetben szinte sírásra késztet. A többiek fölösleges sallangnak tűnnek ebben a különböző stílusokból összerakott előadásban, amelynek az ötödik percétől bennem egy négy évvel ezelőtti komáromi előadás kockái futnak. De kolozsvári kollégám is a komáromi előadás felelevenítésével menekül el a szünetben. A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Mrozek Tangóját mutatta be, s bár többen vitatták, hogy van-e még a darabnak aktualitása ma, az előadás engem teljesen meggyőzött. A generációs problémák, a lázadás a minden rendet felborító anarchia ellen, a kisstílű hataloméhség máig sem tűnnek elavult kérdésfelvetésnek, s a szuggesztív rendezés és színészi játék felejthetetlen pillanatokat szereztek. Ahogy nagyon jól szórakoztam a szatmárnémetiek Golédoni előadásán is, akik az amerikai burleszkfilmeket idéző játékstílussal adtak izgalmas formát a játéknak. S itt is mennyi a remek színészi jelenlét!

Folytatódtak a közönségcsalogató előadások is a Várszínpadon, s hadd idézzek egy nézőt: A Ketten a neten egy nagyon jó, szórakoztató előadás volt, a Csókos asszony is nagyon jó volt, csak rendkívül hosszú, míg az Indul a bakterházból elég lett volna az első rész is. Mit tehetnék ehhez hozzá? Számomra csak az a kérdés vetődött fel, hogy a Ketten a neten című rendkívül primitív előadás hogyan kerülhetett a fesztivál versenyprogramjába, ha már ezeket az előadásokat is a fesztivál szakmai bizottsága válogatta. (jdj)