Imposztorkodások Komáromban

Mokos Attila (Boguslawski) és Fabó Tibor (Kazynski direktor) Dömötör Ede felvételeSpiró György a darabot 1982-ben Major Tamás számára készítette, ő volt az ős-Boguslawski, magasra helyezve ezáltal a mércét. Az imposztort általában (legalább) kétféle módon lehet értelmezni politikai allegóriaként, megváltoztatva a megváltoztatandókat; ill. metaszínházi problémákat fejtegető darabként. A rendszerváltozásig a színész-közönség cinkos összekacsintására alapozó politikai interpretáció jól működött. Noha a darabot szerzője az 1810-es évekbe helyezte, a sajátos etnikai helyzetű, lengyel, litván, orosz, német, zsidó lakosságú Vilnába (Vilniusba), vélhetően mindenki nagyon jól tudta, ki lehet a cár, a gubernátor; ill. hogy (hogyan) működik a cenzúra. Az értelmezésnek ez a síkja 1989 után – legalábbis szeretnénk hinni – aktualitását vesztette. A ’89 utáni színpadra állításokban inkább a színtársulat belső életét, a közösség dezintegrációját állították a középpontba. A Jókai Színház színpadán azonban az értelmezés lehetőségei tovább bővülnek. A szövegbe foglalt kisebbség-diskurzus nagyon jól működik, szinte referencializálható, bár nem tudjuk, a komáromi közönség számára ez mennyire volt nyilvánvaló?

A provinciális (de nem kis)városba megérkező nagy varsói színész, a Mester, a nagy Boguslawski szerepében a legutóbb az évadnyitó Sirályban Dornt alakító Mokos Attilát láthattuk. A „nagy” Boguslawski látszólag már csak a Név hatalma által létezik, önmaga szerint ő már nem a nagy Boguslawski, csak árnyéka az egykorinak, aki elsősorban a pénz miatt utazik le Vilnába: „Igazat beszél a fiatalúr. Én tényleg csak több pénzt akarok” – mondja a második jelenetben. Boguslawskinak az előadás során szinte mindenkivel van hosszabb-rövidebb kettőse, ilyenkor a hol félhomályos, hol fényárban úszó színpadon az imposztor különböző arcai mutatkoznak meg – a kivénhedt amorózó, a józan rendező, a megértő kolléga –, melyek elemzése kitöltené a rendelkezésünkre álló terjedelmet. Mokos kopott jelmezében, csapzott, kopaszodó fejével hiteles Boguslawskit alakít; a legjobb pillanatai talán a negyedik jelenetben vannak, mikor erőlködve, kétségbeesetten próbálja memorizálni Tartuffe szerepét. Itt mutatkozik meg leginkább Boguslawski a maga esendőségében.

Boguslawski Tartuffe-olvasatának konzervatív ellentételezője Kazynski direktor, őt Fabó Tibor alakítja, a tőle megszokott színvonalon. Fabótól ebben az évadban rossz alakítást nem láttunk, még gyengét sem. Ezzel a szerepével kapcsolatban sincsenek fenntartásaink, legfeljebb ha időnként már sok volt az ordításból. A hatalmaskodó, kétségbeesett, de „profitorientált” igazgatót talán árnyaltabban is meg lehetett volna jeleníteni.

Tóth Tibor Orgont zseniális ripacsként alakítja, Rogowskiként viszont túlontúl visszafogott, bár az önmagáról többet gondoló, középkorú, vidéki színész alakját talán jól formálja meg.

Gubík Áginak – a címszereplőhöz és Tóth Tiborhoz hasonlóan – Kaminska szerepe a visszatérése a komáromi színpadra. A Sirály Nyinája után újfent színésznői szerepben láthatjuk a tehetséges művésznőt. Bár frizurája és jelmeze inkább kamaszlányosnak mutatja, mint kikapós vidéki színésznőnek, akinek „kegyeiért cári tisztek versengenek”. ĺgy a Boguslawski elcsábítását célzó, egyébként precízen megépített jelenetek enyhe gerontofil felhangot kapnak.

Benkő Géza színpadi jelenléte sokkal kevésbé hangsúlyos, mint egyébként azt tőle megszokhattuk. „A Benkő” jelenség, így a nézőnek esetlegesen megfogalmazódhatnak vele kapcsolatban olyan elvárásai, hogy mellékszerepet is olyan odaadással játsszon el, mint az évad során látott bravúros főszerepeit. Benkő legjobb pillanata talán, amikor Boguslawskival plátói módon rajtakapott felesége után kiviszi a bőröndöt.

Bandor Évának kulcsszerepe van a darabban: a második felvonásban, mikor egyedül marad Boguslawskival a színpadon, ő fejti ki színház és közönsége kapcsolatát. Bandor – mint ahogy azt talán többször leírtuk, vagy legalábbis le szerettük volna írni – nagyon jól mondja szövegét, ő a színház egyik legszebben beszélő művésze. És a játék a pezsgőspoharakkal – bár nem szívesen írunk le a patetikus regiszterhez közeli szavakat – lenyűgöző volt.

Ropog József Skibinskije, a rossz házasságban élő alkoholista színész figurája mindössze néhány gesztusra korlátozódott.

Varsányi Mari Hrehorowiczóvna művésznője az est egyik legemlékezetesebb alakítása volt számunkra. Varsányi Mari Hrehorowiczóvnája az elvirágzott, vulgo fonynyadt, megkeseredett, az élettől már sokat nem váró színésznő szereplehetőségeinek teljes eszköztárát felvonultatta.

Az általunk látott előadáson Pieknowska szerepében Derzsi Rékát láthattuk, a másik szereposztásban Kovács Bea alakítja. Derzsi Réka talán naivát próbál alakítani, közepes sikerrel.

Ollé Erik Rybakja energikus alakítás, valamelyest hasonló Bernáth Tamás Damsejához. Azért tételezünk hasonlóságot, mert úgy tűnt, az a két figura nincs kellően kidolgozva, ahogy Nagy László és Tóth Attila „színházi segédszemélyzete” is csak jelmez és néhány „bemondás”.

Németh István Niedzielski szerepét talán rutinfeladatként oldja meg, nem rosszul.

Pőthe István ügyelője-csinovnyikja néhány kiáltásból van megépítve, de – noha Milan Čorba szürkének öltöztette – színpadi jelenléte mindvégig érzékelhető, ahogy Molnár Xéniáé is, viszont Boguslawskitól való „ereklyekövetelését” túlzónak, felszínesnek találtuk.

Chodzkó, a színikritikus alakjában a kritikusi szakma megkapja a magáét. Olasz István alakítása mintha egy „buzgómócsingra” redukálta volna Chodzkó szerepét, az nem jött át kellően alakításából, hogy Chodzkó besúgó is.

Végére hagytuk a gubernátor szerepét, melyet Boráros Imre alakít. Boráros nem túlzó módon, de mégis nagyon határozottan, mindössze egy arisztokratikus pózból formálja meg a gubernátor alakját, akiből direkt és indirekt módon árad, hogy élet és halál ura. A komáromi színházlátogató közönség számottevő kára, hogy egyedül ebben a szerepben láttuk őt az évad során.

Az imposztor komáromi előadásában tehát jobbára jó színészi alakításokat láttunk. Az viszont komoly hiányérzetet keltett e sorok írójában, hogy a vilnai társulaton belüli emberközi kapcsolatok „nem jöttek át” eléggé az előadáson, így a – még egyszer mondjuk, inkább jó – színészi alakítások ellenére sem működött olyan jól színdarabként, ahogy azt elvárhattuk volna.

(A lengyel mellékjeleket írásunkban elhagytuk. A kritika a június 13-án látott előadás nyomán készült.)