Hello, Pepita!

Aligha létezik operarajongó, aki hiányolná a Carmenből a spanyol, a Turandotból a kínai vagy a Pillangókisasszonyból a japán nyelvet. A Nyugat lányában viszont már olykor kifejezetten megmosolyogtató az olasz, még ha Puccini a westernkörnyezetbe a maszkulin vadnyugati ivóhangulathoz egykét színezékanyagul szolgáló diszkrét „hellót” is beiktatott. Ennek legfőbb oka talán az, hogy a mű a verismo igényével lép fel, ugyanakkor velejéig az olasz hagyományokra támaszkodik (mindezek ellenére például mégis a leghitelesebben éppen a látszatra leghiteltelenebb részlet hat, amikor Minnie egyszerűen leénekli szerelmét az akasztófáról). Isaac Albéniz (1860-1909) Pepita Jiménez című spanyol tárgyú és elsősorban a spanyol zenei hagyományokra támaszkodó operájának is az egyik legproblematikusabb pontja az, hogy ez a minden ízében spanyol univerzum miképpen küzd meg az angol nyelvvel. Nyilvánvaló az is, hogy ezekre a szempontokra korunkban érzékenyebbek vagyunk, hiszen egyrészt számos modern zeneszerző építette zenei világát egy-egy nyelv karakterére (Britten, Bartók, Janáček), másrészt ma már az eredeti nyelven való operajátszás, mondhatni, egyeduralkodóvá vált megszilárdítva az egy mű – egy nyelv elvét. Albeniz operáját korábban számos nyelven játszották (német, francia, spanyol), s ez a soknyelvűség vezetett oda, hogy a mű önazonossága több ponton is kérdésessé kezdett válni. A 2006-os kritikai kiadás (José De Eusebio munkája) a mű ősalakját, a szerzői intenciónak leginkább megfelelő változatot kínálja, az eredeti, angol nyelvű librettót jelölve ki gyakorlatilag a mű alaphangjául. A szövegkönyv Francis Burdett Money-Coutts műve, Juan Valera spanyol író egy híres novelláján alapszik, mely egy gazdag özvegy, Pepita Jiménez és egy szeminarista erkölcsi akadályokba ütköző szerelméről szól. A kényes és izgalmas tárgy természetesen az olasz verismo irányzatához látszik kötődni (ahogy a kor másik klaszszikussá vált darabja, de Falla La vida breve című műve is), s ezt az alapstílust Albéniz főként a népzenéből vett megoldásokkal párosítja, illetőleg haloványan a wagneri vezérmotívum-elvet is érvényesülni engedi. Ezek a megoldások gerjesztik azt a nézetet, hogy Albéniz műve afféle emancipációs opera: a spanyol operakultúra (hagyománymegőrző) nyitása a nemzetközi, modern trendek felé, valamiféle kilábalás a zarzuela speciálisan spanyol világából. Különösen sajnálatos, hogy talán épp e furcsa kisebbrendűségi érzés következtében Albéniz zarzuélái nem is maradtak ránk. Még mielőtt valamiféle autentikussági defektusra gyanakodnánk, le kell szögezni, hogy Albéniz esetében még így is folytatódik az a rendkívül üdvös tendencia, hogy a spanyol zeneszerzők legyenek bármennyire „korszerűek” is, nem tudják elképzelni zenei anyanyelvük feladását. A Deutsche Grammophon új, mértékadó CD-kiadása természetesen rekanonizációs igényekkel is fellép, annak ellenére, hogy az opera műfajával történetileg kevéssé átitatott angolszász világ felé irányulva erre nem túl sok esély van: Albéniz alighanem megmarad az ínyencek világában, legfeljebb talán a halálának centenáriumára (2009) beharangozott tudományos, átfogó és művészi kvalitásokban is bővelkedő összkiadás lendíthet valamit az ügyön. A CD ragyogó énekeseket prezentál: a két főszerepet Carol Vaness (Pepita Jiménez) és Plácido Domingo (Don Luis De Vargas) éneklik, s ez már önmagában is garancia a sikerre. A klasszikus értelemben vett, tündöklő áriákban, duettekben bővelkedő darab expresszív zenei reflexiókkal és egy balettbetéttel is dúsul. Albéniz megőrző-teremtő zsenialitása kivált a második felvonásban érvényesül elemi erővel. (Isaac Albéniz: Pepita Jiménez, Deutsche Grammophon, 2006, 2CD).