Ha vágsz, láthatóvá válik a fájdalom

Műfajról túlzás lenne beszélni, hiszen a thrillertől a vérdrámán át a komédiáig csupa olyan zsánerrel állunk szemben, amelybe jól integrálható a formabontó testiség témaköre. Azt azonban minden lelkes filmbarát a saját bőrén érezheti, hogy legalábbis erőteljes vonulatként jelentkeznek a mozikban azok a filmek, amelyeknek központi gondolata a szexuális eltévelyedések vagy szokatlan erotikus játékok körül bonyolódik – hogy a két megfogalmazás közül melyik jut eszünkbe, az rendezői nézőpont kérdése.

Itt jegyeznénk meg, hogy markáns ismertetőjegye ezen alkotások javának, miszerint jóval több pszichologizálást kapunk, mint nyílt akciót, továbbá hogy ezek az opusok jó eséllyel indulnak bármelyik neves nemzetközi fesztiválon. (Gondoljunk csak, példának okáért, David Cronenberg munkáira vagy Michael Hanecke A zongoratanárnő című filmjére.) Végül is, egyszerre éljük a nemi szabadosság és a nemi nyomor korát, nincs mit csodálkoznunk, ha a különböző bíráló bizottságok tagjai is emberből vannak. Nincs is ezzel semmi gond, a magunk részéről csak támogatni tudjuk a törekvést, hogy mindenki úgy élvezzen, ahogy tud; hogy mi zajlik a párnákon (vagy a párnázott ajtók mögött), az mindenki magánügye, s mint ilyen, élénk érdeklődésre tarthat számot. Éljen hát a horizonttágítás!

Esetünkben, ugye, itt A titkárnő (The Secretary), amely egyébként, mit ad isten, szintén nem maradt elismerés nélkül, jól fogadta a kritika, Steven Shainberg a Sundance Filmfesztiválon rendezői munkájáért vehetett át különdíjat, a címszereplő Maggie Gyllenhall pedig elnyerte a Bostoni és Chicagói Filmkritikusok díját, alakításáért Golden Globe-ra is jelölték. A férfi főszereplőt, James Spadert ugyan senki sem ajnározta halálra, de emlékezetünkben még élénken él a „vonulat” egyik szolidan klasszikus darabja, A gyönyör rabjai, melyben Susan Sarandon partnereként emlékezeteset domborított egy száraz kenyérvég és egy vibrátor között.

A várakozás tehát adott, s a kezdet is biztató. A titkárnőt látjuk, csinos fekete szoknyában, fehér blúzban, csillogó hajjal, amint egy vízhordó lányok alapfelszereléséhez tartozó karóra feszítve tesz-vesz az üres irodában. Poétikus képsor, de tényleg. Azután retró: hat hónappal korábban járunk, a huszonéves Lee Holloway éppen kikerül az elmegyógyintézetből, ahova öngyilkossági kísérlete miatt jutott. Nem meghalni akart, véletlen balesetről volt szó: túl sok volt a fájdalom (a háttérben felvillan az erőszakos-hisztérikus családi pannó), amelyet főhősnőnk önmaga késsel történt vagdosásával igyekezett kiadni magából. Egyszer aztán túl mélyre szaladt a penge. (Ha vágsz, láthatóvá-tapinthatóvá válik a fájdalom, s ahogy gyógyulnak a sebek, önmagadat gyógyítod – valahogy imigyen szól a kulcsfontosságú szentencia.)

Lee most rendezni próbálja az életét: pasit talál és elhelyezkedik titkárnőként Edward Grey ügyvédi irodájában. Az önkínzás eszköze, a varródoboz vele tart. Hamarosan azonban már nincs rá szükség, a szintén defektes Grey sajátos terápiába kezd: folyamatosan megalázza a lányt a megjelenése, a lábszaga, az orrszívogatása miatt, a helyesírási hibákért pedig komoly elfenekelés jár...

Egy bizonyos pontig látunk fantáziát a történetben, hiszen egyszerre izgalmas és megrendítő, hogyan próbálja főhősnőnk szuicid hajlamait szexuális energiává átalakítani, olyan testiséggé, amely éppen a megalázottság, a mazochista játékok által az uralkodás, a domina-magatartás lehetőségét is magában rejti. (Egyszerűbben szólva: add meg a pasinak, amire vágyik, főleg, ha neked is jó – ha attól indul be, hagyd, hogy elpaskoljon, vagy rakjon nyerget a hátadra – a főnök az, akinek hatalmában áll adni és megvonni az élvezeteket.) Ugyanakkor a második félidőre valami megváltozik: a pszicho-szál egyre soványabb rétegként van jelen; a motiváció, a történet és a (fekete) humor jó alaposan leválnak egymásról; a végén pedig meglepődve állunk a házasság ténye, a családi boldogság felett. Még szerencse, hogy előkerül egy döglött svábbogár (melyet hősnőnk vaskos helyesírási hiba gyanánt helyez el a fehér lepedőkön), és felvillan a „nászéjszaka” (Lee fekete fátyolban egy fához kötözve) képe. ĺgy legalább azt mondhatjuk: egy meglehetős szado-mazo vígjátékot láttunk. (as)