Gazdag József: Kilátás az ezüstfenyőkre

Káprázatos indulás – így is jellemezhetnénk Gazdag József első könyvének, a Kilátás az ezüstfenyőkre című elbeszéléskötetnek a fogadtatását. A kötet terve Magyarországon előbb elnyerte a fiatal írók részére alapított rangos Móricz Zsigmond-ösztöndíjat, majd a kész könyv a legjobb első kötetért járó Bródy Sándor-díjat, Szlovákiában Madách-díjban, valamint a Posonium Irodalmi Díj első kötetért járó különdíjában részesült. Ezenkívül a Kilátás az ezüstfenyőkre képviselte Magyarországot, illetve a magyar irodalmat az elsőkötetesek európai prózafesztiválján... A szlovákiai magyar irodalomból eddig egyetlen hasonló pályakezdésre emlékezhetünk: talán Grendel Lajos első regényének, mely a szerző második kötete volt, az Éleslövészetnek a magyarországi fogadtatása hasonlítható Gazdagéhoz, bár eltérő korban, más körülmények között valósult meg.

A Kilátás az ezüstfenyőkre prózái nem könnyű darabok: azzal is ellenállnak a gyors, könnyű olvasásnak, hogy az elhallgatás, a beszédképtelenség, az elbeszélés nehézségei felől alkotják meg szövegvilágukat. Három nagy szépirodalmi nyelvhasználat jelenlétét érzékeltem a kötetben: véleményem szerint az egzisztencializmus, a posztmodernizmus és a minimalizmus nyelve, témakezelése felől alkotja meg saját elbeszélésmódját. Az elbeszélés nehézségeinek jelenléte főleg a korai posztmodernben jelentős téma, a valóság és a képzelet tudatos elbizonytalanító játékai, a labirintusszerűség szintén posztmodern jegyek – de Gazdagnál, ellentétben a legtöbb posztmodern szöveggel nincs irónia, humor és paródia, nincs felszabadító játékosság. A magányos, monomániás, a létezés értelmetlenségével szembenéző hősök az egzisztencialista próza jellemző figurái – de Gazdag elbeszéléseinek egzisztenciálfilozófiai, létezéstechnikai problémái nemcsak a lét, hanem a nyelv problémáiként is megjelennek. A beszédképtelenség, az artikulációs problémák, a hétköznapi létezés redukált világa a minimalista próza jellemzői – de Gazdag elbeszélései nem a rontott, hétköznapi, köznyelv alatti, beszélt nyelvet használják, éppen ellenkezőleg: stilisztikailag a tökéletességre törekvő, jólformált, a nyelvi esetlegességeknek a lehető legkevesebb teret engedő, kidolgozott, megmunkált prózanyelv jelenik meg a Kilátás az ezüstfenyőkre elbeszéléseiben. A posztmodern prózaformálás felől Esterházy Péter, Grendel Lajos, Garaczi László és Márton László, a minimalista felől Tar Sándor, az egzisztencialista felől Albert Camus, Thomas Bernhard, Samuel Beckett és Ottlik Géza hatását érzem kitapinthatónak.

A Kísérlet egy Vencl-paradigma felállítására című elbeszélés főhőse egy profi kerékpáros, egy emberfeletti teljesítményekre képes sportoló – a szöveg fő tétje mégis az, hogyan lehet rekonstruálni, összefoglalni egy életutat, hogyan lehet elbeszélni az elbeszélhetetlent: az élet titokzatosságát. Hasonló a témája Az árnyak kifürkészése című szövegnek is, amelynek prózaíró főhősében, a norvég Alfonz Knudsenben a tragikusan, fiatalon elhunyt Talamon Alfonzra ismerhetünk megdöbbenve. Gazdag elbizonytalanításai saját bizonyosságainkat függesztik fel: vajon megfelelően gondolkodunk-e önmagunkról, vajon nem kellene-e bizonytalannak lennünk saját nyelvünk, identitásunk, ismereteink sokaságában forgolódva.

A rendkívül tudatos prózaformálás hiányai között talán az említhető először, hogy nem egy elbeszélésben túlzottan érezni a „Mester” jelenlétét. Az olyan markánsan egyéni szövegformálás, mint amilyen Thomas Bernhardé vagy Samuel Becketté, túl gyorsan felismerhető és azonosítható például A sziklaomláson túl vagy A sötét, ha eljön című szövegekben. Probléma lehet az is, hogy az egzisztencialista-minimalista szövegformálás párosa mennyire engedi meg a figyelem fenntartását: az elveszített, felfüggesztett cselekmény helyébe ilyenkor általában a nyelv monotonitása lép.

Németh Zoltán heti rendszerességgel jelentkező kritikai rovata