Feketén, fehéren

Hammer Ferenc könyvének, mely a fekete és a fehér szín asszociatív erejével számolt, alighanem Mercurius, a szerencsés rátalálás istene volt a védnöke. A téma valóban izgalmas, hiszen felsorolhatatlan még a kontextusok száma is, amelyekkel ez a két szín összefüggésbe hozható, zavarba ejtő a szócikkek gyanánt (de mégsem ábécé rendben) sorjázó morzsák, mozaikok, törmelékek, szótártöredékek, táblázatok, anekdoták, viccek, képecskék sokasága, elrendezetlen elrendezetlensége.

Ki hinné, hogy a mekkai Kába kő eredetileg fehér volt? Vagy hogy a japánok olykor feketére festették a fogaikat, hogy ne látsszon a mosolyuk? Hogy a fekete és a fehér szót először 1055-ben írták le magyarul a tihanyi apátság alapítólevelében? Vagy hogy vadásznyelven a fekete vad a borz, a medve és a disznó, illetve, hogy a tbc-t fehér pestisnek is nevezték? És ebben a könyvben Csáth Gézától Babits Mihályon, Josef Albersen, Tom és Jerryn, a Trabant zenekaron és kasztíliai Izabellán át Pilinszkyig százszámra minden és mindenki helyet látszik kapni, akinek vagy aminek köze volt vagy van a feketéhez és/vagy fehérhez. Ez a kalandkönyv felfogható úgy is, mint egy monumentális, illusztrált értelmező szótár, bár annak nyilván komolyabb szabályai lennének, és nyilván egységesebb nyelvezete.

Minél mélyebbre olvasunk bele azonban a könyvbe, annál nyilvánvalóbb, hogy itt valami baj van, méghozzá úgy, ahogy van, az egésszel: mintha hagyományos könyvként ez a szövegkonglomerátum nem igazán akarna működni, mintha minduntalan más létmódra törekedne. Mondjuk egy cd-rom vagy internetes, elektronikus kiadás jut az eszembe, ahol szavakra lehet kattintani, és ahol nincs megszabva az olvasás iránya (itt is vannak kereszt??utalások, de az ember a türelmét veszti, mire rájuk talál), és ahol a kusza szabadság távlata mindvégig vonzó tud maradni, s működik a vadon szava. Jelenleg ez egy szövegturkáló, egy bazár, egy kiárusítás, mind a csapongás színtereit nézve, mind nyelvi szinten: pontosan olyan, mint az internet keresőprogramjai nyomán felbukkanó, gyakorta csak az asszociativitás laza nyelvi szálain egymáshoz kötődő honlapok sokasága. És ilyen honlapok sokaságának részleteiből állt össze ez a heterogén könyv, vagyis a „kompilációra” a szűkítés poétikáját kellett volna minél sikeresebben alkalmazni. A hibák is ebből az internetes jellegből adódnak, helyszűke miatt csak egyetlen példa: az 52. oldaltól az 55-ig tart egy táblázat, mely különféle nyelveken listázza a fekete és a fehér szavak neveit. A görög esetében a fekete megfelelőjeként a glaukóst tünteti fel a szerző, pedig az evidensen kék, tengerkék, legfeljebb kékesszürke. Hésziodosz pl. a vele rokon glauké szóval illeti a tengert magát. A helyes szó mindhárom nemben: melasz, melaina, melan. Már amennyiben ógörögről van szó. Az újgörögben a fekete közkeletű neve: márvosz, ott az ógörög variánssal rokon melanósz már inkább kékes(fekete), kék-zöld, esetleg lila. Érthetetlen a latin esetében, hogy ha a fekete hímnemű alakban szerepel (niger), akkor a fehér esetében miért a nőnemű (alba) alak olvasható.

Ebben az állapotában ez a szöveg, bár kétségtelenül számos ponton izgalmas és derűsen szórakoztató vagy épp meghökkentő, mégis úgyszólván megmarad a nyersanyag szintjén. Ezt erősíti a nyelvi egyenetlenség felvállalása, a nyelvi regiszterek nem mindig sikeres, az olvasást gyakorta kizökkentő keveredése. Lehetséges, hogy mindez az én túlzó olvasói igényeimből fakad: túl könyvszerűnek vagyok kénytelen látni azt, ami kikívánkozik a könyv keretei közül. S konzervatív olvasóként hiába vártam, hogy az anyaggyűjtés és a kedélyes fecsegés után végre a lényeg, az esszé is megszólaljon.

(Hammer Ferenc: Fekete & fehér gyűjtemény, Kalligram, Pozsony, 2007.)