Európa-széli szellők nyomában

Németül megszólalni akkortájt, bizony, nem volt ajánlatos. A marxistának mondott ideológia árnyékában Goethe, Schiller, Lenau, Kaffka (stb.), Lőcsei Pál mester és népe, a szorgalmas országépítő szepesi szászok nyelve, sőt Marx anyanyelve (a groteszkség fokozható: Fábry Zoltán családjának a nyelve) üldözött volt a kollektív bűnösség jegyében, és a fasizmus nyelvének minősült...

Dreck á watschen! (Adni a szarnak egy pofont – pozsonyi német tájszólás) – idéződhetik fel egy zuckermandli kiszólás.

Ne keressünk ebben logikát, még az akkor létező, NDK-nak rövidített „testvérállam” lebegő délibábjának fényében sem. Annak idején is mindent beárnyékolt a nagy cél, a zsigerekből kiömlő vágy, a pusztító nemzetállami rögeszme, az asszimiláció. Kísértet járta be (járja e még?) Pozsonyt és az országot: az asszimiláció kísértete.

Miloslav Válek egy (tán későbbi?) verssora rémlik fel: „Hagyjátok virágozni ami (aki) asszimilál, talán szeret és élni kíván.” Hogy mire gondolhatott a Husák-korszak nevezetes költő minisztere – most ne boncolgassuk!

Pozsonyban, mára, kihalt a német szó. Minden különösebb feltűnés, felfordulás, nélkül. Némán, elegánsan, ahogy kell. Szótlanul temettek el egy kultúrát.

Nem ügy!

Csak kultúr-cídium.

Eredményeiben, hatásában felér egy genocídiummal. Egy nép elpusztításával. A huszadik század elején Pozsony (Preßburg, Prešporok) lakosságának legnagyobb része németnek vallotta magát. Mi magyarok a második helyen voltunk. ĺgy lett belőle, trianoni segédlettel, Szlovákia fővárosa. (Buda eleste után a Habsburgok koronázó városa magyar főváros is volt – évszázadokig – az akkor is német többségű város.)

Ez van.

Holnap belépünk az Európai Unióba. Holnapután rajtunk is múlik Európa arca. Rajtunk is múlott eddig is, de most már hivatalosan komolyan vehetjük ethosz-formáló szerepünket. Tán segít valamit.

Pozsonyban, mint általában a jelentősebb felvidéki városokban, három kultúra a német, a szlovák és a magyar századok óta élte autonóm életét. Sorvadozott, erősödött a történelmi viharokban, belháborúk, török- vagy Habsburg-vész ellenére évszázadokig egyik sem pusztult ki... Ez egy működő rendszer volt. Gondokkal, bajokkal, igazságtalanságokkal és tragédiákkal – mindent túlélve. (Jobban működött, mint a nyugaton újra felfedezett spanyolviasz, a multikultúra, a gyakran széplelkű akarnokok dajkálta eszme.) Felvidéki városaink polgárai, minden megerőltetés nélkül, három nyelv (és kultúra) birtokában léphették át felnőttkoruk küszöbét.

Jelenleg, többségükben, nem lépik át e városok polgárai a közel százmilliós német nyelv és kultúra küszöbét, a magyarét még kevésbé (15 millió), pedig közös történelmük, hagyományaik megismeréséhez mindkét nyelv jól jöhetne...

A pusztításhoz pedig béke kell! Évtizedes asszimilációs szándék, kitelepítések, betelepítések, benesi dekrétumok, agyafúrt, farizeuskodás, mint pl. a szocialista internacionalizmus és a lenini nemzetiségi politika állandó hirdetése. Fennhangon!

A pozsonyi zsidóság múltját és jelenlétét a városképből még a veszett hitleri fasizmus háborúja a kedvenc Tiso-i Szlovákia fasiszta hordái asszisztenciájával sem tudta kitörölni. Eltüntette a békés építés. Ami a csallóközi-szigetközi természetnek a Dunaszaurusz (bősi gátépítés) a pozsonyi városképnek a híd (hogy most Ligetfalut és egyebeket ne is emlegessük). Emiatt az ostoba, környezetébe beilleszthetetlen építmény miatt bontották le Európa harmadik legnagyobb mór stílusú zsinagógáját, egyúttal a Hummel-házat, barokk és reneszánsz házakat, házsorokat, a város látképét meghatározó ékességeket.

A globalizáció árnyékában a középkori városállamok Európáját kellene megidéznünk. Ezeket az autonóm életközösségeket, melyek külön-külön is és együtt is csodát műveltek. Európa kultúráját az egekig emelték... (mi azóta is kicsit messziről tekintünk a kultúrára).

Volt valami titkos receptjük?

Talán nem pusztán gazdasági mutatókba rejtjelezték én-képüket... Autonóm közösségek fogalmazták meg saját, jellegzetes életformájukat. És mindegy hol. Lőcsén vagy Ferrarában, önmaguk mertek, akartak lenni. Nem voltak identitás- (önazonosságtudat) zavaraik.

Mint ahogy a baszk sem akar se spanyol, se francia lenni, az ír, wellsi, skót – angol, a dél-tiroli német – olasz és sorolhatnánk hoszszan önmagunkig érve...

Európa és a világ közömbös. Akik nem küzdenek az autonómiáért, azok majd legfeljebb rezervátumot kapnak. Esetleg.

Pozsonyban, a Szent Márton-dóm (csúcsán a korona) árnyékában, a koraesti szellő még hordozgat magyar beszédfoszlányokat...