Elment Elisabeth Schwarzkopf

SITA/AP-felvételMesterkurzusán egy ifjú énekesnővel ismételtette ki tudja, hányadszor ugyanazt a négy-öt taktust, arcán egyre leplezetlenebb bosszúsággal. Irritálta a külföldi lány kiejtése. Végül ingerülten kifakadt: „Nem tehetek róla, hogy a klasszikus dalirodalom zömét német zeneszerzők írták, én ezen nem tudok változtatni, tessék ezt tudomásul venni!” Ő, aki mindig annyira adott arra, hogy a nyilvánosság csak a napsugaras énjét lássa, most „kiadta” magát a tévénézők milliói előtt, egy pillanatra felfedve lényének kevésbé napsugaras oldalát. Valóban ennyire elvesztette volna a türelmét? Vagy több lehetett a kifakadása mögött, mint az idős ember türelmetlensége? A német Lied interpretálásának titkaiért a világ minden tájáról hozzá sereglő énekespalánták talán azokat a második világháború utáni időket juttatták eszébe, amikor bezzeg nem voltak kíváncsiak Schubert, Schumann, Brahms dalaira a nagy nyugati koncerttermek. Legalábbis egy olyan német énekesnő tolmácsolásában, akinek a náci korszak alatt is töretlenül ívelt felfelé a karrierje. Angliai turnéja 1947-ben kudarccal fenyegetett, attól lehetett tartani, hogy fellépéseit bojkottálni fogják vagy kifütyülik a németellenesen hangolt angolok. Vendégszereplése előtt ellenséges hangú cikkek jelentek meg róla a londoni lapokban. (Hogy mennyit árthattak akkoriban az ilyen típusú sajtótámadások, bizonyítja Dohnányi Ernő esete.) Mást talán elriasztottak volna, de nem Schwarzkopfot. Ezt a nádszálvékony nőt rendkívül kemény fából faragták, őt nem lehetett megfélemlíteni, akadályozni. Nem azért kapta a tehetségét, nem azért tökéletesítette annyi munkával, hogy magának énekeljen – mondta. És győzött. Meghódította a Covent Garden elkényeztetett közönségét. Már a megjelenése is lefegyverezte az indulatokat: törékeny szőkeségében sugárzóan szép volt. (Az 1969-es budapesti fellépéséről készült beszámolók „vakító”, „tündöklő”, „lélegzetelállítóan ragyogó” megjelenéséről írtak, pedig akkor már ötvennégy éves volt.) A szépsége is szerves tartozéka volt énekesi-előadóművészi habitusának, tudatosan használta, beépítette a produkcióiba, mint azt a rengeteg hangszínt, árnyalatot, ami a daléneklés mesterévé avatta. Mégis főleg operaszerepeiért, elsősorban Mozart és Richard Strauss nőalakjainak megformálásáért sorolták kora legnagyobb előadóművészei közé. Felejthetetlen Figaro-Grófné és Rózsalovag-Tábornagyné volt, de minden stílusban teljes otthonossággal mozgott, beleszámítva a 20. század operáinak világát is (ő énekelte először Stravinsky The Rake’s Progress-ének Ann Trulove-ját). Nevét az operadívák sorában közvetlenül a Callasé mellett emlegették. És hogy a céltudatos, kemény énekesnőben volt művészi alázat, bizonyítja, hogy egyetlen energikus mozdulattal kihúzta repertoárjából Verdi Traviatáját, miután Callasszal látta a címszerepben. Azt a tökélyt nem lehet felülmúlni, megközelíteni is csak nehezen – indokolta döntését. A szemtanúk szerint sírt Callas-Violetta haldoklási jeleneténél.

Ki tudja, hogy alakult volna a karrierje, ha nem találkozik Ivogün Máriával? A budapesti születésű tüneményes német koloratúrszoprán egészségi okokból hamar búcsút mondott a színpadnak, és keresett énekpedagógus lett, Rita Streich is az ő növendéke volt. Schwarzkopfból a berlini Zeneművészeti Főiskolán először mezzoszopránt akartak faragni, később koloratúrszopránná képezték, ebben a szerepkörben működött 1938-as bemutatkozása óta a Berlini Városi Operában. Már első sikereit aratta, amikor Ivogünnél ismét tanulni kezdett. Neki köszönhette, hogy átválthatott a színészileg sokkal több lehetőséget kínáló lírai szoprán szerepkörre, sőt olykor átrándulhatott a drámaiba is. 1942-ben a bécsi Staatsoperhez szerződött, a háború után pedig Londonban telepedett le férjével, Walter Leggével, az EMI lemeztársaság művészeti igazgatójával, akinek segítségével opera- és dalrepertoárjának jelentős részét lemezre vette. Világjáró művész lett, a legrangosabb operaházak és fesztiválok, köztük a milánói Scala, a New York-i MET, a Salzburgi Ünnepi Játékok visszavárt vendége, minden fellépése eseménynek számított. 1971-ben, 56 évesen visszavonult a színpadtól, 1979-ben egy zürichi dalestjével búcsút mondott a daléneklésnek is. Utolsó éveit a nyugat-ausztriai Schrunsban töltötte, ott érte utol a halál múlt csütörtökön. December 9-én lett volna 91 éves.