Egyéni szabadság, kollektív lét

S ebben az a felismerés is érződött, hogy az Orwell-műveknek van az idő múlásától, a változó társadalmi-politikai és történelmi helyzetektől függő sajátos olvasatuk. Az író egyik méltatójának találó megállapítása szerint Orwell ama szerzők közé tartozik, akiket nemcsak mi olvasunk, hanem ők is olvasnak bennünket.

Egyes vélemények szerint maguk az Orwell-értelmezések szinte önálló életet élnek, s már-már mítoszteremtő erejük van. Mások szerint viszont az olvasói élmény, a műélvezet és azok, valamint az orwelli gondolatok továbbfűzése révén lép túl az 1984 antiutópiája korszakhatárokat, s cáfol meg konkrét totalitárius alakzattal azonosítható körülhatárolási kísérleteket. A kelet-európai rendszerváltást követően eléggé figyelmen kívül rekedt – hisz erről az itteni értelmiség körében a korábbi évtizedekben ugyancsak kevesen szerezhettek tudomást –-, hogy a neves szociológus és pszichológus, Erich Fromm a hatvanas években az 1984 amerikai kiadásához írt előszavában rámutatott: Orwell víziója azt a fejlődésvonalat is magában foglalja, mely a nyugati ipari államokban megy végbe. „Központosított, bürokratikus típusú ipari-menedzser társadalom vagyunk” – írta Fromm Amerikáról, és az Orwell által megjelenített Oceániában a nyugati világ számos vonását vélte felfedezni. Ezek a náci Németország és a sztálini Szovjetunió tapasztalati anyagán túlmenően eleve ösztönzésként épültek be Orwell látomásába, a korabeli kiemelkedő politológus és közgazdász James Burnham koncepciója nyomán. Orwellt esszé megírására késztetően zaklatta fel az a tézis, hogy a kapitalizmust nem a szocializmus váltja fel, hanem olyan tervezett, centralizált képződmény, amelyet hatalmas szuperállamokba tömörülő menedzsertársadalmak alkotnak majd. A világgazdaságot három ország fogja uralni: Japán, Németország és az Egyesült Államok. ĺme, a mai globalizálódó világ gondolati előképe! Izgalmas feladat lehetne e hatásnak a regény genezisében tetten érhető kimutatása. De maga a mai realitás vált ki legalábbis párhuzamok keresésére késztető asszociációkat.

Épp a napokban látott napvilágot az immár két éve németül, magyarul, lengyelül, valamint vegyesen, cseh és szlovák nyelven megjelenő Kafka című folyóirat legújabb száma, melyet a Piac és a Morál címszóval kifejezett összefüggéseket feszegető írások töltenek meg. Szellemi szálak micsoda összefonódása! A kafkai látásmódban ködös látomásokba burkolózva terebélyesedik a valóság abszurddá. S a Kafka nevével fémjelzett folyóirat írásai éppen azt a bizonytalanságot tükrözik, hogy valóban mindent behálózó Molochnak bizonyul-e a globalizációs érdekek és kényszerek nyomán totálissá váló piac, vagy pedig a versengés a globális világban végül is új esélyeket, lehetőségeket és alternatívákat teremt. E két határmezsgye között mozgó fejtegetések a főszerkesztőpáros Ingke Brodersen és Rüdiger Damman bevezetőjében összegeződnek, hangsúlyozva, hogy a „piac mint önálló, öntörvényű képződmény egyáltalán nem létezik. A piac nem cél, hanem eszköz, melynek kialakításáról és felhasználásáról a benne cselekvő felek döntenek”. S ehhez hozzáteszik: csakhogy, „aki éhezik és a saját túléléséért küzd, annak a jó kilátások éppoly kevéssé számítanak, mint a jóllakottak méltósága”. Ebben látják a mai gyűlölet, terror és háborús erőszakhullám elszabadulásának egyik fő okát, arra figyelmeztetve, hogy az erőszak is „piacot” teremt, ami nem feltétlenül követ piaci logikát, amint erről az iraki háború úgynevezett propagandája ékes bizonyságot adott. Az akkori tájékoztatások sokkal inkább a tervgazdasági logikát követték. „A kereslet a »hír- és képtermelők« számára irreleváns volt”. Gondoljunk csak itt egy pillanatra az orwelli „újbeszélre”, vajon nem bizonyos hatalmi érdekeket leplezetlenül kiszolgálva uralták a szólamok azokban a hetekben a médiákat, miközben a terrorizmus elleni harc jogosságához nemigen fért kétség. S csak úgy mellesleg! Orwell regényét az Egyesült Államokban, pár héttel a szerző halála előtt a rikkancsok a New-York-i utcán azzal kínálták a vevőknek, hogy ebből a könyvből megérthetik, miért kell a bolsikra ledobni az atombombát!

Egyetemes emberi érdekek és piaci érdekviszonyok reális egyensúlyának megteremtése egyet jelent az egyéni vak alkalmazkodás elutasításával. De ennél alighanem többet is kíván: a tömegméretű ellenállást a racionálisan megválasztott célok elérésére irányuló szabadság megóvása érdekében. Az említett főszerkesztőpáros a frankfurti iskola neves filozófusának, Adornónak egyik, még 1968-ban elhangzott beszédére hivatkozva hívja fel erre a figyelmet.

S a mai világunkban minden bizonnyal itt, ezen a ponton kap globális dimenziókat az egyéni szabadság és felelősség orwelli egybekapcsolódása. Mert az egyén szuverén gondolkodása nélkül aligha választható meg az Adorno által hangsúlyozott racionális cél, ami egyben felelősségvállalás azért, hogy a piac ne válhassék az emberi gondolkodást is elnyomorító, mindent behálózó totalitárius hatalommá, hanem az érdekek összhangba hozásával az emberi közösségek felemelkedését és a jólétet szolgálja.

Csanda Gábor tíz évvel ezelőtt a reveláció erejével vallotta meg: az orwelli 1984 révén gazdagabb lett azzal a felismeréssel, hogy „a szabadsághoz való egyéni és kollektív jog közül az előbbi az előbbi”. De ma, Orwell születésének 100. évfordulóján igencsak ide kívánkozik a kérdés: elválasztható-e a kettő egymástól? Gondoljunk csak egyénenként és kisebbségünk tagjaiként is önmagunknak és közösségünknek az európai integráció viszonyai közötti jövőjére.