Egy szoknya meglebbent

Számomra egy színes grafikai sorozat végtelenje Andy Warhol, a pop-art királya halhatatlanjai közül.

Meg egy szoknya. Az a híres fehér, amelyet a New York-i metró szellőzőnyílása a levegőbe emelt.

És ő a piedesztálra emelt dívaszobor. A filmtekercsekből felpislákolt szertelen szabadság. A celluloidszalag kockáin történelmi időkön áttáncoló, hervadhatatlan szőke démon. Az első kortalan hollywoodi bálvány. Az első modern díva. Vérbő színésznő, aki már nem simult bele a kulisszákba, aki nem rendezők által mozgatott élő kellék.

Az első modern műtermi eszközökkel (nem mondom, hogy a vele kezdődött, de az általa is felerősödött) sztárkultusz elvárásaihoz igazított imázzsal formatervezett élő-eleven színésznő, aki – ha abban a korszakában, amikor a csúcson volt, újraéledne – nőiességével még ma is lerúgná Sharon Stone vagy Pamela Anderson csillagát az égről. Lenne ő ma is olyan szexbomba, mint ahogy már csak legendájával az. Mert az volt: a filmvilágban vele kezdődött a szabad szerelem, nem a műcsókos, hanem a kéjjel ziháló és ziháltató. Pirosban, fehér szőrmében, hatezer gyönggyel fűzött mélykivágottban, áttetsző selyemben a vörösre lakkozott lába körme is erotikus volt.

Marilyn Monroe: ő a szépség reneszánsza, Mona Lisa mosolya a filmművészetben. S ezzel számomra is, ahogy sokak számára a csodálatot kivívó, megfejthetetlen örök díva. Pedig én is, amiként azok, akik az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején születtek, rejtelmes életéről, reflektorfényben élt szerelmeiről és rejtélyes haláláról folyamatosan megjelenő, elemző vaskos biográfiákból olvashattam és olvashatok csupán. Nem lélegezhettem be a kort, amelyet felpezsdített, amelybe beivódott szőkesége, s amely róla szólt. Vagy mégis? Mert mintha mindig élne.