Egy pályafutás „majdnem”-ei

Miklósi Péter és Fónod ZoltánSomogyi Tibor felvételeKarácsonyra jelenik meg az irodalomtörténész-publicista legújabb kötete a Madách-Posonium gondozásában, s ebben adja közre a németországi fogságban írt naplóját, amely nem szépirodalmi igénnyel készült (maga a szerző is mindössze tizennégy éves), s amely évtizedekig pihent az íróasztal fiókjában. Ahogy Fónod fogalmazott, a naplót édesanyjának írta, hogy megörökítse azokat az embertelen körülményeket, amelyeket átélt. Camus-t idézte, aki szerint amíg a XVII. század a matematika, a XVIII. század a fizika, a XIX. század a biológia százada volt, addig a XX. század a félelemé. S ez a félelem végigkísérte az első két évtizedet, amikor a háború mellett a szegénységtől való rettegés uralta a mindennapokat. Fónodék Ekecsen éltek, az ottani tiszteletes látta meg benne a tehetséget, s neki köszönhetően került a Somogy megyei csurgói Csokonai Gimnáziumba, ahol magyartanára, Boross Dezső Ady és Móricz szeretetére nevelte őket. (Az esten közreműködő Juhász László is Ady-verseket adott elő.)

Nyolc évig alig látta szülőfaluját, 1945-ben a háborgó Dunán csónakkal szöktek vissza Csurgóra, s mire felnőtt, vérébe ivódott, hogy szegény ember lehet valaki, de rongyember soha. Ez a gondolat kísérte végig egész életén, akkor is, amikor sorsokról dönthetett. Polgári pályafutását tanárként kezdte, majd több évtizedes kitérő után a Comenius Egyetem tanáraként vonult nyugdíjba is. Mégis a közben eltelt évtizedek voltak az izgalmasabbak, amikor Fónod a szlovákiai magyarság egyik meghatározó egyéniségévé vált, bár, ahogy Miklósi fejtegette, nagyon sokszor ott volt a majdnem szó is ebben a pályafutásban. Fónod ugyanis majdnem az Új Szó főszerkesztője lett (két alkalommal is), majdnem A Hét főszerkesztője, majdnem kulturális miniszterhelyettes is lett, és folytathatnánk. Ehelyett 1955-ben a Szabad Földműveshez került, innen vitte Dénes Ferenc főszerkesztő 1960-ban az Új Szó kulturális rovatába. Mindenevő újságírónak számított, s a brünni gépipari kiállításról ugyanúgy beszámolt, mint a komáromi színház bemutatójáról vagy a Karlovy Vary-i filmfesztiválról. Nem akármilyen időszak volt ez, hisz a sötét ötvenes évek után Csehszlovákiában is elkezdődött az enyhülés korszaka, s ez főleg kulturális vonalon mutatkozott meg. Pedig kezdetben neki sem volt könnyű dolga, ahogy mondja, a tehetségeket és a fiatalokat akkor sem szerették (ez mintha máig sem változott volna), s ha valakitől meg akartak szabadulni, kreáltak számára egy nőügyet.

Amikor a laphoz került, feltételként szabta az 1956-os események miatt kitiltott szerzők publikálási jogának visszaadását, így jelenhetett meg a kulturális rovatban Török Elemér, Rácz Olivér és Dobos László is. Az „újszós” időszakából három interjút emelt ki, melyek már a 68-as forradalmi időszak alatt születtek, s amelyeket évekkel később fel is hánytorgattak neki. Fábry Zoltán, Ladislav Novomeský és Gustáv Husák voltak ezek az interjúalanyok. Husák elismerte, hogy a negyvenes évek második felében történtek a hatalom részéről ostobaságok. Kész, ennyivel el is lett intézve több százezer magyar földönfutása. Miután Dénes Ferencet menesztették, három jelölt akadt a főszerkesztői posztra, de mivel Fónod jelezte, hogy nem vállalja, ismét Lőrincz Gyulát nevezték ki, aki alig pár évvel később levezette a tisztogatásokat. 1969-ben a Madách Könyvkiadó élére került, de rövidesen átengedte ezt a posztot a minisztérium éléről távozni kényszerülő Dobos Lászlónak, visszament az Új Szóba, s a külpolitikai rovatot vezette. Az esten jelen lévő Dobos neve jó néhányszor szóba került, hiszen pályájuk többször is találkozott. Dobos távozása után ismét átvette a kiadó igazgatását, s 1978-ig vezette előbb igazgatói minőségben, majd irodalmi vezetőként is, mivel külföldi rokonsága miatt Hubik Istvánt lefokozták. Amíg 1969-ben, a kiadó alapításakor 29 mű jelent meg, addig távozása évében már 85. A Madách Könyvkiadó harminc munkatárssal dolgozott, egy-egy kéziratot öten is átnéztek. Ma erről már csak álmodhatunk. Ezekben az években mindössze két kézirat nem jelenhetett meg, Janics Kálmán A hontalanság évei című munkája, amely később Illyés Gyula előszavával és segítségével Svájcban látott napvilágot, valamint Mács József Magasság és mélység című kisregénye, amelyben Dénes Ferenc magára ismert. Fónod büszkén említette Tóth Lászlóék nemzedékét, valamint az Iródiát, amely szintén ekkor kapott teret a kiadó jóvoltából, s ugyanígy büszke arra, hogy még Dobos Egy szál ingben című regénye is hat hónapon belül megjelenhetett. Ez az időszak 1983-ban ért véget, amikor ideológiailag megbízhatatlannak nyilvánították (kellett a hely egy megbízható elvtársnak), s rövid időre munka nélkül maradt.

Szóba került a magyar iskolák bezárása körüli hercehurca is, amelyet Fónod szerint végül is Kádár János erélyes tiltakozása oldott meg. 1985-ben Turczel Lajos nyugdíjba vonulása után lett a Comenius Egyetem adjunktusa, később a magyar tanszék vezetője. Itt kapta az egyik legnagyobb pofont is, hisz a rendszerváltozás idején kommunista múltját hánytorgatták fel, de az akkori események egyik reprezentáns képviselője, Grendel Lajos markánsan kiállt mellette. Az ezredfordulón a Szabad Újság főszerkesztője volt, s egyúttal az Irodalmi Szemle vezetését is elvállalta. Ez utóbbi posztot a mai napig betölti.

A beszélgetésen nem esett szó a családról, s alig az érintett irodalomtörténeti munkásságáról. Ez utóbbinak fő sarokpontja az ún. első nemzedék, de ő rendszerezte és tette közzé Fábry Zoltán életművét is. S nem feledkezhetünk meg A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikonáról sem, amelyet főszerkesztőként ő fogott össze.