Csehy Zoltán Madách-díjas

A díjazottak: Csehy Zoltán, L. Gály Olga, Grendel Lajos, F. Kováts Piroska, Győry Attila, H. Tóth IldikóSomogyi Tibor felvételeA 2002. évi Madách-díjat Csehy Zoltán kapta A szöveg hermaphrodituszi teste (Kalligram) című tanulmánykötetéért. Nívódíjban részesült Grendel Lajos A tények mágiája (Kalligram) című tanulmánykötete, Győry Attila Kerékkutya (Kalligram) című regénye és A perverzió méltósága című Németh Zoltán-verseskötet (Kalligram). A műfordítói Madách-díjat H. Tóth Ildikó vehette át Pavel Vilikovský Posledný kôň Pompejí (Az utolsó pompeji ló; Kalligram) című regényének tolmácsolásáért. Nívódíjban részesült F. Kováts Piroska, aki Dušan Šimko Esterházyho lokaj (Esterházy lakája; Kalligram) című regényét ültette át magyarra, valamint L. Gály Olga Anton Baláž Krajina zabudnutia (A feledés földje; AB-ART) című regényének átültetéséért.

Dusík Anikót, a bírálóbizottság elnökét a tavalyi könyvtermés rövid értékelésére kértem fel.

Mi az, ami elsőként megfogalmazódik benned, visszagondolva a művekre?

Elsőként? Fantasztikus, hogy ennyi könyv jelenik meg magyarul, ráadásul a díjra előterjesztettek csak egy része, töredéke annak, ami megjelent. A mennyiség tehát kellemes meglepetésként ért. Másodjára: az ebbéli örömöm ellenére úgy látom, hogy vannak könyvek, amelyeket talán mégsem kellett volna megjelentetni: bizonyos szövegek számára alighanem a folyóiratok vagy az antológiák lettek volna a természetesebb közeg. Legnagyobb örömömre a kínálatban olyan művek is voltak, melyek nagyon erős indulatokat váltottak ki belőlem mint olvasóból. Ezekért a szövegekért meg kellett küzdenem, meg nekik is velem, s örülök annak, hogy végül összebarátkoztunk. Vannak olyan művek, melyekre nagyon is érdemes odafigyelni; nem biztos, hogy könnyű őket elfogadni, hogy mindenben egyet kell velük érteni, de nagyon jó, hogy vívódásra, vitára késztetnek. Az irodalom számára semmi sem olyan veszélyes, mint amikor megszűnnek a róla való viták. Összefoglalva tehát annak örültem leginkább, hogy a szövegek többségében benne van a róluk majdan folytatandó vita lehetősége is.

Volt-e vita a bizottságon belül? Könnyű volt erre az eredményre jutni, s egyáltalán miként alakult így a sorrend?

Viszonylag könnyű volt megegyezni abban, hogy különböző okoknál fogva mely könyveket nem tudjuk díjazásra javasolni. Mikor ez a lista elkészült, akkor a megmaradt kötetekből tovább válogattunk kizárásos alapon. Ez hosszadalmas volt, több körben zajlott. Fokozatosan maradtak ki az esélyesek közül azok, amelyek továbbjutásában nem tudtunk mind a hárman megegyezni, s amelyiket illetően nem volt egység, az nem jutott tovább. Végül annyi mű maradt, amennyi díjat és nívódíjat kioszthattunk. Itt pedig pontozással született meg a végeredmény.

Az eredeti művek csoportjában díjazottakról mit kell tudnunk?

Nagyon érdekes jelenségnek tartom, hogy az irodalomtörténet, pontosabban az irodalomról szóló elmélet könnyebben, jobban illeszkedik az európai irodalom különböző áramlataiba, mint a szépirodalom. Ehhez azért az is hozzátartozik, hogy a díjazott elméleti művek szerzői maguk is aktív szépírók, költők, prózaírók. Az idei Madách-díjat az elméletíró Csehy Zoltán kapta, de ez a Csehy elválaszthatatlan a költő és műfordító Csehytől. Hozzá hasonlóan Grendel Lajos könyvében is nehéz volna különválasztani az elméletíró szerzőt a prózaíró szerzőtől. És többműfajú, minden műfajban jeles szerző a magának kritikusként, irodalomtudósként rangot kivívó Németh Zoltán, akiben ezúttal a költőt értékeltük és díjaztuk. Nem biztos, hogy ez a legjobban megírt verseskötet, de ebbe is bele van kódolva az olvasónak a szöveggel való birkózása, egyúttal pedig a szerzői sokoldalúság is. Győry Attila regénye azt sugallja számomra, hogy a próza kikapaszkodóban van egy hullámvölgyből, mintha az elvont, a szövegszerűségre épülő irodalom ideje kezdene lejárni, s végre ismét elfoglalja helyét az a próza, amelyik igazán az olvasóra számít. Nyit az olvasó felé, de hál’ istennek nem úgy, hogy valamit is veszítene nyelvi megformáltságából, vagy hogy kommersszé válnék.

A műfordítók közül H. Tóth Ildikó kapta a Madách-díjat. Mi döntött Az utolsó pompeji ló című kötet esetében?

Először is, ami minden fordítás kiindulópontja, az alapmű. Az eredetinek, tehát a Vilikovský-regénynek a színvonala, sokrétűsége, melyet nagyon nehéz lehetett így visszaadni. Ha teljesen identikus lenne az eredetivel, akkor nem lett volna értelme lefordítani. A szlovák kortárs irodalmat eredetiben jó olvasni, de ha már fordítják, úgy érdemes, hogy az a kortárs magyar irodalomban is élő, játékba hozható, párbeszédképes legyen. Hizsnyai Tóth Ildikó fordítása ilyen.