Birodalmi bohócok, erkölcsi ripacsok

Összeesküvés-elméletek korát éljük. Tragédiák és nemes ügyek mögött azonnal a haszon sejlik fel. Bármi áldozatul dobható, minden valakinek a boldogulását, gazdasági csoportok hienizmusát szolgálja. Három angolszász darab mutatott be a nyitrai színházi fesztiválon egy-egy saját birodalmakat konstruáló elmét, s az ő projektjük által elszabadított folyamatokat.

Egy ambiciózus fiatalember lép színre mint III. Richárd a prágai Nemzeti Színház előadásában. Michal Dočekal előadása látványos új kispolgári ünnep. A hatalmi gépezet dübörög, kellő pillanatokban megfelelően bizarr ötletek követelik ki az esetleg lankadó figyelmet, a színészek lendületesen és erőteljesen játszanak. Az egész viszont üres és invenciótlan. A gépezetnek áldozatul esik az értelmezés, Dočekal nem nyomoz személyes motivációk után, nem épít jellemeket, nem gondolja át a viszonyrendszereket. Az értelmezést a vizuális asszociációk helyettesítik, de azok is évtizedekkel ezelőtti tendenciákkal próbálnak elkápráztatni. A korszerűség persze önmagában nem érdem, de a zörgő liftek, gyerekirtáshoz bohócnak öltöző bérgyilkosok, az ízlésficamos és előnytelen kosztümök, a rozsdás fémlapokkal kibélelt tér, a falban megbúvó kápolnában önmagát korbácsoló Richárd látványa, a koronázás show-műsorrá silányítása egy valóban erős koncepcióban akár hiteles is lehetne, de ebben az esetben használatuk csak puszta hatásvadászat és nem erős jel.

Mark Ravenhill drámaíróként fekete humorral, kíméletlen cinizmussal beszél a máról. Okossága, szellemessége divatokat lovagol meg, szemrebbenés nélkül felhasznál mindent, ami jól jön neki egy téma kibontásához, nem törődik fajsúllyal, nem érdekli egy-egy eszköz olcsósága. A fesztiválon bemutatott Termék című monodrámája igazán könnyű alkotás. Blőd és hiteltelen szituációkból bomlik ki a mindennapok találkozása korunk egyik nagy témájával, a terrorizmussal. A Mohamed és én című, valószínűleg soha meg nem valósuló akciómelodráma történetét a magabiztos filmes leendő főszereplőjének meséli el. Egy amerikai nő, kinek szerelme a WTC ikertornyai alatt lelte halálát és egy bárhová késsel és apró perzsa szőnyeggel utazó „furcsa illatú” arab férfi kapcsolata a történet magja. Maga Ravenhill játssza a férfit, akiből lehengerlőn dől a hülyeség. A szerző szerint örökké fiatal az, aki érti a jelent, s ő habozás nélkül veti bele magát bonyolult összefüggések egészen lenyűgözően primitív kibogozásába. Darab tulajdonképpen nincsen, csak a film silány kanavásza és az agresszív pofátlanság, a gesztus, hogy minden biznisz. Ravenhill kellően felfuvalkodott hólyag, aki technikásan, a ripacséria határán mozogva teszi a nehezen felfoghatót egyértelművé.

A Roman Olekšák-Maja Hriešik rendezőpáros nyitrai előadásában egy mai Pygmalion-történetet tálal. Neil LaBute nagyon jó alapötletből írt meg egy túlbeszélt, moralizáló darabot. A koncepció izgalmas: egy szerelmi kapcsolatról kiderül, hogy egy képzőművészeti főiskolás lány diplomamunkája volt csupán. Egy projekt, mely korunk manipulációra épülő stratégiáit kívánta a magánéletben is kipróbálni. Egy gátlásos, „cikin” öltöző, gondolkozó, viselkedő srácot változtatott át az „életszobrász” Evelyn egy trendi, szexis „kreatúrává”. Koncepciózusan létrehozott termék a hétköznapi ember is. A koncept erős, de a darab nem tud elszakadni a lassú és erőtlen konverzációs daraboktól. A korszerű téma korszerűtlenül van csomagolva, s az alkotók sem színészvezetésben, sem vizuális megvalósításában nem találtak kulcsot a probléma kibontásához. Próbálják dinamizálni a szöveget, de az üres térben csak pótcselekvésekre futja. Oszlík Péter pontosan és plasztikusan járja be az egyre felszabadultabbá válás rögös útját, hitelesen és aprólékosan, mégsem túlzón mutatja meg a félszeg fiú kinyílását. Juraj Hrčka flottul hozza a laza, önző barátot. Kristína Turjanová és Ľudmila Trenklerová demonstratívan okoskodva vagy darabosan illusztrálva marad meg a felszínen.