Az író és az olvasó találkozása

Tőzsér Árpád, Bárczi Zsófia és Keserű József az irodalmi estenDömötör Ede felvételeAz est vendége Tőzsér Árpád Kossuth-díjas költő volt, a kérdező szerepét Keserű József vállalta magára. Ugyanekkor mutatták be Bárczi Zsófia A keselyű hava (AB-ART) című novelláskötetét.

Talán emlékszünk az elmúlt rendszer „spontán” író-olvasó találkozóira. A terem megtöltése nem jelenthetett akadályt, a kivezényelt úttörők, kiskatonák és brigádok nem mertek ellenszegülni. A következő történet jól illusztrálja a szocialista kultúrpolitika működési mechanizmusát: „Az FMK (Fiatal Művészek Klubja) egyszer afféle »kötetlen« eszmecserére invitálta a kultúra legfőbb őrét, vagyis cenzorát, a politikai bizottsági tagként is fungáló Aczél Györgyöt. Ahogy az az ilyesfajta közéleti találkozókon szokás volt, az illetékes elvtárs megtartotta a maga expozéját, majd kérdezni lehetett, természetesen kellő tisztelettel. A szóban forgó alkalommal a pesti underground híres-hírhedt életművésze, a pár éve elhunyt Dixi (polgári nevén Gémes János) is jelentkezett. Szót kapva jelentőségteljesen belenézett Aczél szemébe, s azt kérdezte: »Szabad itt kérdezni?« Aczél bátorító, biztató igenjét követően Dixi, a jelenlévők meglehetős derültségét kiváltva, csak annyit mondott: »Köszönöm«, és visszaült a székére. Szó bennakadt...” (hvg, 2004. március 27.) Amennyiben az irodalom presztízsét az író-olvasó találkozók érdeklődő közönsége alapján próbálja valaki lemérni, jelen esetben az Egy csésze tea alapján, jelenthetem, az irodalom köszöni, jól van. Komáromban egyedül az idő szabott határt a számos izgalmas kitérővel, elágazással tarkított párbeszédnek.

A műsorvezető Keserű József Tőzsér Árpád életének meghatározó fordulatairól faggatta a költőt, a beszélgetés irányát ezek a „mérföldkövek” jelölték. A kérdezett hálás alanynak bizonyult, röpke másfél óra alatt az első publikált verstől (1949-ben a Pajtásban jelent meg Tábortűz címmel) egészen a Kossuth-díjig egy fordulatokban gazdag pálya, életút elevenedett meg előttünk. Tőzsér gyerekkorában a vers az emberek életében erősebben volt jelen, ha a katona levelet írt, általában versben írta meg, a pap köszöntése a templomban és hát természetesen az udvarlás is ebben a formában zajlott. Maga is bevallotta, tizenévesen nem egy szerelmes verset alkotott felkérésre. Keserű Józsefnek arra a kérdésére, hogy mit jelent számára a szülőföld, a gömöri táj, azt válaszolta, hogy az a „valóság” helyett sokkal inkább nyelvként létezik. Bárczi Zsófia (Tőzsérhez hasonlóan gömöri gyökerekkel rendelkezvén) elárulta, a gömöri hiedelemvilág egyes elemeit olykor-olykor beépíti novelláiba. Az idősebb pályatárs alaposan felkészült A keselyű hava című novelláskötetből. A kritikákban már megjelent, hogy a novellák egy csoportja a mágikus realizmussal, különösen Gabriel García Márquez regényeivel állítható párhuzamba. Tőzsér a névadás és a táj szerepe felől olvasva Bodor Ádám Sinistra körzetét tartotta meghatározó allúziónak. Bárczi Zsófia elmondta, mintákat vagy példaképeket nem követ, de a García Márquez-hatás tényét nem utasította el, bevallotta, maga is a neves író rajongói közé tartozik.

A moderátor kérdésére, hogy a Kossuth-díj együttjár-e elvárásokkal vagy megfelelni akarással, Tőzsér azt válaszolta, egyikkel sem, mivel a díjakat személyek kapják, nem az irodalmi művek. Tőzsér elárulta, a kettős létezés, ahogy ő fogalmazott: osztottság, nevezetesen, hogy egyszerre költő és irodalomtudós, ez idáig nehézséget, sőt szenvedést okozott. Más ember volt, mikor verset írt, és más ember, mikor tanulmányt. Ezt a másságot az idegen nyelven való kommunikáció tapasztalatával érzékeltette. Örömmel állapította meg ugyanakkor, a szlovákiai magyar irodalom most szerencsésebb helyzetben van, mint az ő pályájának indulásakor. A határok átjárhatókká váltak, egyre több a publikálási lehetőség a magyarországi folyóiratokban, mely elősegítheti a kanonizálódást, az összmagyar irodalomba való integrálódást. H. Nagy Péter felszólalásában megjegyezte, a publikálási lehetőség nem szükségszerűen esik egybe a kanonizációval.

Tőzsér Árpád bevezetőjében felidézte a számára oly kedves komáromi diákéveket (1951–1954). Sajnos, azóta a városba való viszszatérést csalódásként élte meg. Reméljük, ez a találkozás visszatekintve majd másfajta emlékként idéződik fel benne. Az estébe nyúló beszélgetést Bárczi Zsófia felolvasása zárta, mely egy olyan világot jelenített meg, amelyben jó volt bennragadni.