Az érzékiség koronázott királya

Jan Saudek. Csehország leghíresebb és leghírhedtebb fotográfusa, A francia kultúra lovagja. Hazájában rajta kívül hárman vehették át ugyanezt a kitüntető címet: Václav Havel, Bohumil Hrabal és Věra Chytilová. De Saudek volt az első, akit díjaztak a franciák. Csak a csehek fukarkodnak az elismerésükkel. Még Havel sem gondolt rá elnöksége éveiben. Pedig Jan Saudek épp akkor élte szakmai fénykorát. Telt idomú mezítelen nőivel az egész világot elárasztotta. Képeslapok, poszterek, fényképalbumok hirdették páratlan tehetségét, összetéveszt?hetetlen stílusát. Excentrikus. Magamutogató. Sokkoló. Hazájában ennyi a „bűne”. Nőügyeivel tele a bulvársajtó. Egykori szerelme, aki ragaszkodása jeléül a nevét is felvette, ma már a menye: a fia felesége. Saudeket ez sem zavarja. Ő ennél sokkal nagyobb vagány. Született gentleman. És született fotográfus, aki az ecsettel is jól bánik. Annyira jól, hogy nem egy fényképébe bele is „piktorkodik”. Monográfiáját Realities címmel egy amerikai könyvkiadó jelentette meg nemrég. Nagy és súlyos a kötet. Színház, cirkusz, szex és költészet. The show must go on – sugallja. Az előadás megy tovább. Saudek folytatja. Nincs megállás.

Adolf Zika „a valósághoz hasonló” filmje – Jan Saudek szenvedélyei fogságában, messze a paradicsomtól címmel – az első átfogó dokumentum a hetvenkét éves prágai fotográfusról. A most elkészült alkotás a lehető legpontosabb képet igyekszik adni Saudek életéről és művészi tevékenységéről. Öt év előkészületi munkája van a filmben, a forgatás pedig egy egész esztendőt vett igénybe. Az amerikai koprodukciós partnernek köszönhetően Adolf Zika teljes szabadságot élvezhetett munka közben, így a film pontosan olyan lesz, mint maga Saudek – ígéri a rendező. Egyszerre lenyűgöző és sokkoló. Két kamera követi nyomon a fotográfus életét. Az egyik a valóságra, a másik a „titkokra” figyel. A műtermet, Saudek királyságát csak akkor hagyjuk el, ha maga a művész is útnak indul. Olyankor a stábbal együtt felkeresik azokat a helyszíneket, ahol a legismertebb képei születtek, de vannak kulcsszereplői is a filmnek: Sára, Saudek életének korábbi társa, és Kája, a fotográfus ikertestvére, aki Csehország legismertebb képregény-rajzolója.

„Semmiképpen se egy hagyományos dokumentumfilmet várjon a néző – üzeni Adolf Zika. – Jan Saudek ugyan arról is szót ejt, hogyan juthat fel egy fotográfus a legmagasabb szakmai csúcsokra, a film azonban mégsem a fényképezés aranyszabályait foglalja össze, hanem egy nagynevű mester szenvedélyes életét, létezésének már-már elviselhetetlen könnyedségét, reményeim szerint ugyanakkor azt is megmutatja, mi ennek az egésznek az ára.”

Jan Saudek tizenöt évesen kezdett el fényképezni, de több mint harminc évig nyomdaipari dolgozó volt. Kiforrott stílusának, sajátos ízlésvilágának köszönhetően gyorsan híressé vált. Egyetlen felvételével, amelyen mezítelen felsőtesttel tart a karjai közt egy pár napos csecsemőt (a saját fiát), milliókat kaszált egy belga kiadó. A régi rendszernek azonban ő is szálka volt a szemében. Filmtekercsei közül nem egyet elkoboztak, nemzetközi sikereit azonban ezzel is csak fokozták. Megállítani nem lehetett őt, azzal a váddal, hogy erotikus töltetű képeket készít, rács mögé nem dughatták. A művészi szabadságot az erkölcsrendészet sem téveszthette szem elől.

„Féltem, persze, hogy féltem – idézi fel a múltat. – De az energia, a vágy, a fényképezés iránt érzett szenvedély mindenfajta félelemnél erősebb volt bennem. Akkor is megijedtem, ha valaki szemtelenül és kitartóan bámult, miközben én egy lánnyal csókolóztam a parkban. Azt hittem, követnek, figyelik minden lépésemet. Pedig egyszer sem tartottak erősebb megfigyelés alatt, mint a hozzám hasonlókat.”

Képei, a rendszerváltás óta, az egykori béketáborba is eljutottak. Saudek szereti a magyarokat. „Kocsis, Hidegkúti – sorolja az aranycsapat játékosait, aztán magyar szavakkal zsonglőrködik. Gondolkodás nélkül mondja ki azt is, hogy „adjál csókot!” Pedig több mint ötven éve már, hogy először hallotta, s megjegyezte. – Szlovákiai magyar fiúkkal voltam katona. Tőlük sokat tanultam. És még többet tudnék, ha jobban figyeltem volna rájuk. Pelikán! Ugye, ez is magyar szó? Most jutott eszembe. Vannak szavak, amelyekről már nem is tudom, mit jelentenek, a hangzásuk miatt néha mégis kimondom őket. Én mindig tiszteltem a magyar népet. Az ötvenhatos forradalma miatt. Hogy képes volt fegyvert fogni, ellenállni és áldozatokat hozni. Ez csodás dolog. Mi, csehek erre ma sem lennénk képesek, sajnos.”

Hetvenkét év, napi száz fekvőtámasz, esténként finom vörösbor vagy Metaxa. És egy új nő, egy újabb rubensi szépség: Pavla. Mellette az örök bohém, a nagy életművész, a híres fotográfus: az újdonsült apa.

Jan Saudek. Már vágják a filmet. A bemutató napja december 20. Karácsonyi ajándék lesz.