Az auschwitzi focipálya

Földényi Kertész-szótára min?dennemű műfaji bizonytalansága ellenére a leginkább talán a homília műfajának értelmezői eljárásait alkalmazza: egy-egy szó felderíthető mögöttese érdekli, az a folyamat, ahogy a fordulat valamiféle kiindulási látszatevidenciából át?tűnik a transzcendensnek hatóba. A könyv az irodalom mű?ködését fürkészi, azt a kiismerhetetlen folyamatot, ahogy a szavak együttese váratlan kisülést eredményez, ahogy a kontrolálhatóság egyszer csak kétségbeejtő vagy legalábbis nyugtalanító titokká válik.

Vegyük például a véleményem szerint központi jelen?tőségű Bűzbomba címszót: Kertész morális bűzbombának nevezi Adorno híres „közhelyét”, mely szerint „Auschwitz után verset írni barbárság”. E gondolat azokat a tendenciákat erősíti, melyek egy olyan bizarr elitizmushoz vezetnek, amely „kizárólagos igényt jelent be a szenvedésre”. A pazar Kertész-gondolatmenetet Földényi maradéktalanul hagyja érvényesülni, s ezáltal megérteti velünk a „Kertész-botrány” lényegét, vagyis hogy a dermesztően szenvtelen holokausztábrázolás nemcsak hogy „tabusértőnek számít”, hanem egyedüli ellenszere a holokauszt-giccsnek. S ehhez célszerű a stockholmi beszéd egy passzusát is megidézni: minden ellenkező gyakorlat csak „folytatásos ponyvare?gényt” eredményez. S végül a transzcendens irányába tett nyitás: Auschwitz léte egyszersmind a teremtés ősborzalma is, illetőleg A száműzött nyelvet megidézve: „Auschwitz után – amint látszik– nem lehetséges többé a boldogság.” Földényi nem a szótáríró tipikus módszerével dolgozik, példamondataiban általában nem is szerepel a kiemelt szó, mégis evidensen érződik, hogy a mondandó minden szócikken belül a koncentrikus körrendszer középpontja felé tendál. Földényi módszere a felvillantásé és a felragyogtatásé, szinte költői vonása ez a kötetnek: a kiemelt Kertész-helyek mindegyike szinte sugárzó, lüktető góc.

A sejthető kulcsszavak (pl. Holokauszt, Antiszemitizmus) mellett számos olyat találni (lásd pl. a fentit), mely képes egy-egy Kertész-mű kulcsproblémáira irányítani a figyelmünket, holott a látszat ez ellen vall. A Futballpálya című különösen megrázó címszó ilyen figyelemfelhívás, mely arra a kérdésre próbál választ adni, hogy vajon mit keresett Auschwitz–Birkenauban egy pedánsan rendben tartott futballpálya. A Goethe címszó sem csupán a hiteles humanizmus csődjének tudatosulása, hanem az Iphigenia-mítosz (és a Goethe-fa) példájában mintegy felvillanni látszik a holokauszt-elbeszélések lehetséges sorsa is.

A Film címszóra különösen érdemes odafigyelni, mert a Nietzsche antikvitásértelmezéséből levezethető sorstalanság fogalmának egy újabb változatát kapjuk, miközben a Kertész-elbeszéléstechnika titkaihoz is közelebb férkőzhetünk: „A filmszerű látás: az énbe vetett bizalom megrendülése, az iden?titás garanciájának hiá?nya.” Vagy metaforikusabban, A kudarc szavait megidézve: „A golyószóró egy filmfelvevőgép gólyalábaihoz hasonló állványzaton nyugodott. Valami emelvényfélén tárgyilagosan összehunyorított szemű, turáni bajuszos csendőr állt mögötte.”

A Kertész Imre-szótár úgy beszél, hogy hagyja a tárgyát beszélni, a tárgya nyelvét érvényesülni, s példátlan, nagyszerű igyekezettel, minden erejét abba adja, hogy ez a roppantul gazdag és megismerhetetlenül titokzatos nyelvi tárgy minél hitelesebben, markánsabban nyilvánulhasson meg.

(Földényi F. László: „Az irodalom gyanúba keveredett”. Kertész Imre-szótár, Budapest, Magvető, 2007.)