Árny- és fotóemlékek között

Harminc év telt az első hivatásos (cseh)szlovákiai magyar fotóriporter utolsó fővárosi kiállítása óta, s ez a visszatérés több szempontból is rendhagyónak tekinthető. Különleges kör zárult be ugyanis a mostani pozsonyi kiállítással, hiszen a megszokott „milyen utat tett meg a művész” kérdés ezúttal elmarad, csaknem egy az egyben ugyanazok a képek kerültek a falra, mint évtizedekkel ezelőtt. Első pillantásra talán az 1960-as évek fotográfiája iránt újra felébredt érdeklődés kínálkozik konklúzióként, ám Tóthpál Gyula műveit nem kellett újra felfedezni, leporolni, mint társaiét, hiszen egész életműve éppen az 1960-as és az 1970-es évek teljesítményére fókuszál. Mégis mi értelme van a sokszor látott, ismert fotók immár 105. kiállításának? Elsősorban egy nyílt szembenézés és számvetés érdekében, mind a művész, mind a szakma számára. Az Elementáris szimmetria című fotósorozat bejárta egész Dél-Szlovákiát, az utóbbi 20-25 évben Magyarországon is sok helyszínen tekinthették meg. Már-már legendává, csaknem a kisebbségi magyar fotóművészet szinonimájává vált. Pedig valljuk be, hogy ezek a fotók – mai szemszögből – elsősorban a múltról és a múlt művészetéről vallanak, amit nem tagad maga az alkotó sem. Ám a mítoszteremtő közeg, ami leginkább magának a művésznek árt, visszautasítja ennek szakmai tudatosítását, s továbbra is abban a zsákutcában forgolódik, amelybe az 1970-es években jutott a művészeten kívüli, mindig újraaktiválható, felülírható tartalom hangsúlyozása révén. Pedig az életmű egyes opusai bravúros képkivágásról, megfigyelésről, a fekete-fehér fotótechnika kontrasztjára épülő technológia kiváló ismeretéről tanúskodnak. Ezek azok a művek, amelyek nagymértékben hozzájárultak az alkotó nemzetközi sikeréhez és az országos szakmai elismeréséhez, mindez a 60-as és 70-es évek mezsgyéjére tehető. Joggal kérdezhetjük, ha ilyen jelentőségű művek születtek évtizedekkel ezelőtt, akkor hol a folytatás, miért nem azok a művek kerültek a pozsonyi galéria falaira? A válasz nehezen megfogalmazható, zavaros, amennyiben kibúvókat keresünk. Tényként kell elfogadni, hogy nincs folytatás. Pedig micsoda lehetőségek rejlettek a fotósorozat egynéhány felvételében, jelen voltak a magyar szociofotográfia, a német neue sachlichkeit (az új tárgyiasság), a cseh informel legnemesebb elemei. Az Árnyék?emlékek között című felvétel egy az egyben haladt az 1960-as évek csehországi imaginatív fotográfiával, pl. Emília Medková mű?vészetével. Az informelre emlékeztető képkivágások, a falfirkák és az ütött-kopott falfelületek vizuális kiaknázása akár Vladimír Boudník második világháború után megfogalmazott explosionalismus elméletére is emlékeztethet. Ezzel a párhuzamok sora még nem merült ki, folytathatjuk, pl. a régmúlt megkárosult szakrális emlékei és az indusztriális közeg konfrontációja jegyében készült felvételekkel, hiszen ezek késői rokonai Honty Tibor 1940-es, 1950-es években készült fotó?művészeti alkotásainak. Nem véletlen, hogy a csehszlovákiai művészeti élet aranykorában, az 1960-as évek utolsó harmadában éppen ezek a felvételek váltották ki a cseh és szlovák szakma érdeklődését. A Szótánc vagy az Árnytánc (további címe Valami megmarad) éppen azt a művészeti attitűdöt vállalta fel, amely a szocreál által elföldelt művészeti hagyományt jelképezte a prágai és pozsonyi művészeti körökben. Az életmű szempontjából a normalizáció kétszeresen is derékba törte Tóthpál művészeti pályáját, elsőként a főállású fotóriporteri posztjától kellett megválnia, másodikként a szakmai érdeklődést a zsurnalisztika és a szakmai szempontokat mellőző ideológiai megközelítés váltotta fel. Így vált országosan elismert, nemzetközi mezőnyben díjazott fotóművé?szünk a kisebbségi világ egyik meghatározó művészeti szemé?lyi??ségévé. Ez önmagában még nem elvetendő, amennyiben az életmű megtartja korábbi szintjét, horizontját, s azt nem váltja fel a kétes tartalmak és belemagyarázások reciklálása. Talán ez is az egyik ok, ami miatt ez a művészeti pálya nem futotta ki magát.

Tóthpál Gyula művészetét akkor fogjuk rangjához méltóan megbecsülni és tisztelni, ha leválasztjuk róla azt a temérdek szóáradatot, ami főképpen nemzeti ideológia tartalommal telítette azokat a remek fotográfiákat is, amelyekben ilyen sajátosságok nem is szerepeltek. Ezek a fotók eszközökké váltak, s 1989 után is ezt a szerepet töltik be.

A most 66 esztendős fotográfus értékelésében az 1960-as évek végére kell visszatérnünk, hogy a szakmai szempontok kerekedjenek felül. Kérdés azonban, hogy a fotós életműve visszatérhet-e erre a pontra, lehet-e a 21. században úgy fotózni, mint négy évtizeddel ezelőtt? Meggyőződésem, hogy nem, ám egy tudatos gondolatiság felvállalásával, a művészet?ben az elmúlt négy évtizedben bekövetkezett drámai fordulatok feldolgozásával e program folytatható. Ehhez kívánjunk sok sikert a szlovákiai magyar fotográfia legismertebb személyiségének – Tóthpál Gyulának.