Aratási ének

Ige: „Téged illet a dicséret, ó Isten, a Sionon! Neked teljesítik a fogadalmakat. (...) Erőt vettek rajtunk a bűnök, de te megbocsátod vétkeinket. Boldog, akit kiválasztasz, és közeledbe engedsz, hogy udvaraidban lakozzék. Hadd teljünk be házad javaival, templomod szentségével! (...) Gabonával látod el az embereket, így gondoskodsz a földről. (...) Megkoronázod az évet javaiddal, és nyomaidon bőség fakad.” (Zsoltárok könyve 65, 2, 4–5, 10, 12)

Amikor nagyapával a szépen szárba szökő vetést vagy a gyarapodó szőlőfürtöket nézegettük, és már előre örültünk a várható jó termésnek, mindig csak azt mondta, hogy „sok éjjel hál még kint a betakarításig”. Ebben a mondatában benne volt az a hit, amely tudta és vallotta, hogy bár ha minden tőle telhetőt megtesz is az ember a jó termés érdekében, azért a végső áldás az Isten kezében van. Ezt nem helyettesítheti sem modern technika, sem a biztosító. Mert a 127. zsoltár tanulsága szerint „ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők. Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáznak rá az őrök.”

Énekeskönyvünkben a Szen-ci Molnár Albert fordította zsoltárok közül a fönt idézettnek összefoglaló címe után szerepel zárójelben, hogy „aratási ének”. A megöntözött, megáztatott föld, melynek barázdáit megitatta, göröngyeit záporesővel porhanyította, hálaadásra indítja a zsoltárost. Dicséretet mond Istennek a Sionon, ahol temploma és tiszteletének helye volt. Tudja, hogy az áldás és a hálaadás előfeltétele a bűnbánat és a bocsánat elnyerése. Mert az első bűn következményeként jelent meg a „tövis és bogáncs”. És képletesen ezek a tövisek és bogáncsok azóta is folyton folyvást ráakaszkodnak az emberre. Az avatatlan szemlélőnek talán tetszik is a vérvörös pipacstenger, ám a földművelő tudja, hogy kudarcának véres jele ez a „virág”. S ahogy a vetésnek tisztulnia kell, úgy a vető is rászorul a megtisztulásra. Saját erejéből ha eljut is az igyekezetig, azért a mennyei Gazda gyomlálására és megtisztító beavatkozására van szükség a végső tisztuláshoz. Erőt vett rajtunk, fölénk nőtt a bűn, „de te megbocsátod vétkeinket” – vallja.

A ma embere sokszor jut olyan hibás következtetésre, hogy sem a hálaadásra, sem a bűnbánatra nincs szüksége. Mert a nagy áruházak kirakatai édeni állapot látszatát keltik, ahol a mű megvilágítás a lehető legszebben mutatja be mindazt, mi szem s szájnak ingere. És mindig kínál valami „akciót”, amivel elhiteti velünk, hogy a végső boldogság végül is mindenkinek megvehető. Olyan ez, mint valami modern „bűnbocsátó cédula”. Hogy közben terjed a parlagfű, nő az ózonlyuk s vele az ibolyántúli sugárzás, azt szép csendben tudomásul vesszük. Óránként hektárokkal fogynak az esőerdők, de sebaj, mert ugyananynyival nő a sivatag, és Exupéry óta tudni véljük, hogy a sivatag is szép. A szeméthegyekkel meg majd megostromoljuk a Himalája magaslatait. De biztos, hogy ez a Petőfi által megálmodott „bőség kosara”, amelyből mindenki egyaránt vehet?!

Azt halljuk, hogy az idén jó a termés, és a gabona minősége is kiváló. Ez azonban még önmagában nem jelent áldást is. Jézus az egyik példázatában szól egy bolond gazdagról, akinek bőven termett a földje, ezért csűrjeit megnagyobbíttatva ezt mondta magának: „Én lelkem, sok javad van sok évre félretéve, pihenj, egyél, igyál, vigadozzál. Isten azonban azt mondta neki: Bolond, még ez éjjel elkérik tőled a lelkedet, kié lesz akkor mindaz, amit felhalmoztál?” S Jézus még hozzáteszi, hogy „így jár az, aki magának gyűjt, és nem Isten szerint gazdag”. „Téríts magadhoz, Uram, és mi megtérünk, tedd újra olyanokká napjainkat, mint régen voltak! Bizonyára nem vetettél el minket végképp...” – kéri Jeremiás próféta siralmainak végén. ĺgy újra eljuthatunk oda, hogy nem csupán fogyasztási cikk, hanem áldás és élet lesz a kenyér, amely megtisztulásra késztet és hálaadásra indít. Jézus pedig így vall magáról a János evangéliuma 6, 51-ben: „Én vagyok az az élő kenyér, amely a mennyből szállt le: ha valaki eszik ebből a kenyérből, élni fog örökké...”

A szerző református lelkész