Anyák, punkok, nindzsák

Turócszentmártoni Szlovák Kamaraszínház: IvanovCtibor Bachratý felvételePalermóból érkezett a Sud Costa Occidentale társulata, akik egy család életének zsebkendőnyi területét barangolták be az Emma Dante írta és rendezte Életem című előadásban. Az intim szférát harsány eszközökkel, robbanékony játékmóddal, a fizikai létezésre koncentrálva alakították szertartássá. Egy anya küzdött az adottságok és a vágyak között vergődve életéért, az életét jelentő fiaiért. Legkisebb gyermeke meghalt és ő végtelen fájdalommal lázad. Egy ágy körül történik a szertartásokra emlékeztető játék, a családi fészket, a ravatalozót, a cirkuszi trambulint egyaránt helyettesíti és felidézi. Ősi típusok ezek az emberek, az anya pöröl, felhánytorgat, féltve löki el, és vadul húzza magához széltoló, de jóravaló fiait. A szenvedést, a halállal incselkedést játékoknak álcázza ez a négy vásári komédiás. Sajnos a karneváli kavargás megvalósítása meglehetősen amatőr szagú. A mozgáskreációk nem technikára, de pusztán az ösztönökre hagyatkoznak, így viszont személyességük ellenére formátlanok. Az anya jelenléte azon az ötleten alapul, hogy ez a tragikus sorsú, megkeseredett nő alapvetően komikus alkat, a szertartásban résztvevő figurák csepűrágók, akik élvezni születtek az életet, s ezért nincs más választásuk, mint keservesen élvezni a halált. Az alakítások viszont nem elég feszesek, az eszközök nem elég mívesek, a feszültség nem elég sűrű.

Anarchista punkok alkotóbrigádja foglalta el egy előadás erejéig a nagyemőkei (Veľké Janíkovce) repülőteret. A mezei út vigasz címmel tisztázni akarták a 1945. május 30-i „nagy menetelést”, vagyis majd’ húszezer brünni német kitelepítését. Máig tisztázatlan, hányan haltak meg, egyes források alig száz áldozatot ismernek el, mások ötezer halottról beszélnek. Történészcsata dúl még mindig ez ügyben, sőt a tudósok a résztvevők, szemtanúk vallomásait cáfolják, és érzelmileg elfogultnak tartják. A prágai Mezery polgári társulás Miroslav Bambušek rendező, drámaíró és tiszteletlen kultúrgerilla vezetésével úgy gondolják, ha egyértelmű válaszokat nem is lehet adni, akkor is beszélni kell az effajta szőnyeg alá söpört mocsokról. Óvatlanul, a felületességet és az elhamarkodottságot, a hatásvadászatot és primitívséget is vállalva engedték ki a szellemet a palackból. Az első rész egy konferenciából csinált provokatív bohóctréfát, a hazugságokra épülő hivatalos álláspontot konfrontálta az érintettek emlékeivel. Időjárásról, szervezettségről, korabeli lakáshelyzetről, csak betegség miatt kiszenvedettekről beszélt a történész, csűrt és csavart. Út menti árkokban heverő halottakról, ivóvízként kínált szennyvízről, kegyetlenkedésről beszélt az érintett, elfogult volt. Nyugtalanító, különös figurák értekeztek az eseményekről, sőt énekelték el a kulcsproblémákat, remek techno-noise-pop stílusban. Majd lehullott a teret kettéválasztó koszos lepel, s artikulálatlan zombie-operát őrjöngtek a halottak. Szinte fizikai fájdalmat okozott a nézőknek a tagolatlan, démoni gomolygás. Az őrület akkor tetőzött, amikor szélgép helyett egy repülőgép légcsavarja kavarta meg úgy a levegőt, hogy a hangár is egy milliméterrel a föld fölé emelkedett. Hinni kellett a társulatnak, hogy jobban félnek a menekülő patkányoktól, mint az exhumálástól. S ritkán lehet elegánsan sírt kiásni.

A turócszentmártoni Szlovák Kamaraszínház Ivanovja az Évad Színházi Díjai (Dosky) közül ötöt is besöpört. Csehov drámáját Roman Polák rendezte, aki az egyik legjelentősebb alkotóegyénisége a mai szlovák színháznak. Az önmaga és mások életét tönkretevő, valaha érzékeny és tehetséges, ma melankolikus és állandóan maga elől menekülő Ivanov Polák értelmezésében lelkibeteg. Agyában lakozó társai-rémei megjelennek a színpadon. Eleve körfalak közül bukkan elő a férfi és környezet, s a bábokat fekete ruhás, arctalan pszicho-nindzsák kezelik, keleti színházi mintákra. Persze nemcsak Ivanovot gyötrik víziók, mindenki játékszere sebzett lelkének. Polák az üres mulatozásokat, végtelen ivászatokat karikatúraként, kabarétréfákból ismerősen komponálja meg. A belső moccanásokat jelbe fordító eszközök viszont nagyon illusztratívak és áporodottak. Kitömött baglyokat röptetnek, próbababák szeretkeznek, pisztolylövésként lufik pukkannak ki, s a lélek-szamurájok meg is szólalnak japánul. Megrendülés, elandalodás váltakozik a pozőrség és üresség érzetével. Polák megmaradt a ’80–’90-es évek szlovák progreszszív színházi áramlatainál, és minden részértéke ellenére egy fáradt, szépelgő, külsődleges előadást kínál, korszerűség gyanánt.