A tavasz negyven pillanata

Mondhattam volna, ahogy manapság szokás, angolul, hepi börszdé, de ezek a komáromi napok mégiscsak a magyar szó ünnepnapjai. Habár annak idején a szép szó ünnepeként fészkelték be magukat a köztudatba. Sohasem értettem egészen, miért. Hamisnak, ugyanakkor patetikusnak érezvén, no meg kellőképpen elcsépeltnek, igyekeztem is messzire elkerülni eme, nyilván óvatos megfontolások nyomán született jelzős szerkezetet. A szép magyar beszéd, az más. A vers, a próza, a színház – élet, s mint tudjuk, az élet olyan-amilyen, persze, szép is. Akár az emlékek, melyek most nehezítik sorsomat, panelmondatokat, közhelyeket tolnak elém, mintha a születésnap, a kerek évforduló amúgy sem vonzaná őket egy olyan régi jókai napos esetében, mint jómagam volnék, aki idestova harminc évvel ezelőtt, főiskolás koromban irodalmi színpad tagjaként szerepeltem is egyszer a seregszemle színpadán, az egykori Szakszervezetek Házában, majd az egy héten át tartó eseménysorozatról tudósító újságíróként tértem vissza esztendőről esztendőre Komáromba, aztán voltam zsűritag, talán -elnök is, majd elkezdtem rendezni, s akkor már egész csapat élén vonultam be Klapka, illetve Jókai városába, akárcsak a kassai Szép Szó Ifjúsági Színpad Gágyor Péterrel, az ugyancsak kassai Pinceszínpad Havasi Péterrel, az ipolysági József Attila Irodalmi Színpad Vas Ottóval az élen, Soóky László a marcelháziakkal, Kiss Péntek József olykor két falu színjátszó alakulatával is, és jöttek a lévaiak, muzslaiak, losonciak, búcsiak, fülekiek. Csodálatos tavaszi sereglések, az alkotó kisközösségekben önmagát, érzéseit, a világról vallott nézeteit kifejezni akaró szlovákiai magyar diákság, fiatal értelmiségiek és munkások üdeségével. Az idősebbekre, köztük az alapozókra is átragadt az ifjúi lendület, bárhol fordultak meg, az Európa Szálló vendéglőjében, bárjában, a Szakszervezetek Házának büféjében, a fesztiválklubban, Komárom utcáin sétálva, lefekvés előtt beszélgetve, énekelve, borozgatva vagy éppen az előadásra készülve. Ha a sok mai újbátor melldöngetései miatt, akik akkoriban lapultak, sarokról lestek, nem mervén közelebb lépni a magyar szóhoz, urambocsá! ballonkabátot hordtak, nem volna mellékzöngéje a kijelentésnek, nyugodtan lejegyezhetném, a legjobb csoportok, a vers-és prózamondókkal együtt, már akkor a szabadságot mondták a színpadról, a magyarságot, Európát, természetesen a szűkebb pátria, egy-egy tájegység kincseinek a közvetítéséről sem feledkezve meg. Akkor még együtt voltunk, hasonló gondolatok és célok jegyében, cinkosan összekacsintva a közönséggel. Tudtuk mindnyájan, miről szól a nóta. A Játék.

Érdekes módon, a hetvenes évek második felétől kezdve, bármennyire hihetetlen, a zsűriből kioldalogtak az ideológiai inspektorok, s előtérbe kerülhettek az esztétikai, ha úgy tetszik, kimondottan művészi szempontok, egy-egy kiváló magyarországi vagy szlovák szakember közreműködésével is. Azt pusztán tényként említem, hogy az idő tájt a Csemadok Központi Bizottsága állami költségvetésből rendezte meg egyebek között a Jókai Napokat, és létezett még a pozsonyi Népművelési Intézet nemzetiségi osztálya, amely például rendezői tanfolyamokat szervezett. Visszatérve a zsűrizéshez, ugyancsak keletkeztek parázs viták az előző esti produkció, illetve produkciók másnapi nyilvános értékelése során, amikor végül a rendező vagy együttes már nem tudott mással védekezni a bírálatokkal szemben, mint azzal, hogy bevallották, áldatlan körülmények között dolgoznak, és ez valóban sok esetben igaz is volt. Amatőrhelyzet, amatőrök helyzete, a szakmai felkészültség hiányával úgyszintén, másrészt kohéziós, összetartó erőként működő őszinte hittel és lelkesedéssel. Amely viszont kevés a minőséghez. Márpedig a Jókai Napok mindenkor elsősorban a minőségről, az előadások művészi színvonaláról szóltak, azon túl természetesen, amit közösségi ünnepként, szellemi, látensen politizáló ellenzéki fórumként, baráti, szakmai találkozások színhelyeként jelentettek, és jelentenek talán ma is. Az amatőr művészet esetében sem lehetünk soha engedékenyek. Csak a tökéletes az, mi elfogadható, amit megérez a közönség, ami megtart és előrevisz. Nem véletlen, hogy az irodalmi színpadok zöme fokozatosan kilépett az egyre unalmasabbá váló oratórium szavalásra épülő, azaz szövegközpontú formáiból és kisszínpaddá alakult át, ahol már a játékon, a látványon volt a hangsúly. Aligha vagyok egyedül, aki állítom, legkiválóbb kisszínpadjaink és mellettük legkiválóbb színjátszó csoportjaink egyik-másik produkciója olyannyira az újdonság erejével hatott, mind a szemléletet, mind a színházművészeti eszközök alkalmazását tekintve, hogy az nemcsak magát a mozgalmat termékenyítette, egyúttal mind magasabbra emelve a mércét, hanem hivatásos színjátszásunkat ugyanúgy.

Viszont a mából már csak mosolyogva tudok visszagondolni arra, ami a Jókai Napokon, majd később a sajtóban róluk megjelenő beszámolókban, értékelésekben a második számú visszatérő témaként jelent meg, a fesztiválhangulatra. Például az Európában, ahová vállra akasztott táskával fiatal költőink, íróink, újságíróink is gyakran be-benéztek, majdhogynem letargiába zuhanva állapítottuk meg, nincs hangulata az eseménynek, keveselltük a főutca fölött feszülő üdvözlő transzparenseket, a plakátokat, a kiegészítő programokat, üresek a délutánok, mondtuk, s lehet, igazunk is volt, arról mindenesetre megfeledkeztünk, hogy annál zajosabbak az éjszakáink, melyek olykor hajnalban sem akartak véget érni. Nem voltunk rendetlenek, csak fiatalok, pontosabban fiatalabbak. Ismerek egy hölgyet, akinek pont húsz évvel ezelőtt az volt a vágya, hogy egyszer szereplőként jusson el a Jókai Napokra, melyek valamiféle meseország képében éltek benne. Eljutott, többször is, és nem csalódott, sőt egyik szerepformálásáért elnyerte a legjobb női alakítás díját. Ma boldogan mesél élményeiről unokáinak, látjátok, ez itt a nagymama. És biztosan tudok egy színjátszó csoportról, melyet nemcsak a színház szeretete, a hazai vagy a tájolás során aratott közönségsikerek, megélt kalandok tartanak egyben húsz éve, hanem a remény is, hogy újra és újra átérezhetik a Jókai Napok hangulatát. Már csak ezért is megéri, hogy folytatódjék a Játék.