A specifikus íz mint haszon

A derűs kedvű írónak és a művelődéstörténet jóságos ápolójának emléke talán azt is megengedi, ha felidézése ürügy lesz az irodalomról való gondolkodásra, mindvégig szorosan-lazán személyéhez s életművéhez közel maradva. Tréfából komolyan, ahogy ő szokta.

Élete s műve a szlovákiai magyar olvasó számára – részben legalábbis – ismert és nyitott könyv. Születésének centenáriumán az illő, de egyre kevésbé szokásos, tehát nemcsak illő, hanem példás, az emlékezetet felfrissítő, a lezárt életpályát regisztráló méltatások nem maradtak el: hála Turczel Lajosnak, aki Arcképek és emlékezések c. könyvében (Madách-Posonium, 1997) kicsi, de éles és nagyon plasztikus portrét rajzolt róla; Juhász Dósa Jánosnak, aki az Új Szóban támasztotta fel a 100 éve született írót és kultúraszervezőt; a Gömörország c. lapnak, mely az idei második számában kiemelt, s minden értelemben reprezentatív helyet foglalt Szombathynak; s hála – nyilvánvalóan – annak a maradandó valaminek, nagyon leegyszerűsítve: a lényegnek, ami Szombathy Viktor életművét máig elevenen tartja olvasóiban. A centenárium irodalmi hozadéka: előadások, méltatások, a szerző felelevenített és most első ízben olvasható visszaemlékezései, sok-sok közreadott Szombathy Viktor-levél – ezek az említett negyedéves megjelenésű gömöri folyóirat nyári számában olvashatók.

Hogy gyerekként fűzött-e személyes kapcsolat Szombathy Viktorhoz, nem emlékszem rá, de emlékezetemben él sok könyve, szinte mindegyik gyermekirodalmi művét olvastam, apámnak küldött („szeretettel s vidáman”) dedikált kötetei közül egyik-másik szerencsésen megőrződött. A könyveivel volt s van személyes kapcsolatom, Holló Csetével, Mikuliccsal, Keszeg Andrással. A Csák Máté idején játszódó történelmi kalandregényt nyolcévesen olvastam, a Móra Kiadó Delfin Könyvek sorozatában – Mándy Ivánnak, Tatay Sándornak, Stevensonnak vagy Arthur Conan Doyle-nak az ugyanebben a sorozatban megjelent, az ifjúságnak szánt műveivel együtt. Szombathy Viktor ifjú olvasójaként fogalmam sem volt arról, hogy könyveinek egy részét szlovenszkói magyar író írta, ugyanaz a Szombathy Viktor, aki élete s életműve egy bizonyos szakaszát tekintve a csehszlovákiai magyar irodalom részese. Ez a gyermeki tudatlanságom két forrásból táplálkozott, helyesbítek: egy forráshiányból, a szlovákiai magyar irodalomtörténet-írás ismeretének hiányából, s az írónak az apám címére érkező postájából (Szombathy Viktor könyveiből, leveleiből), melyeken magyarországi bélyeg volt. Gyermek olvasóként csak az olvasnivaló érdekelt (vagy nem érdekelt), hogy ki írta, mikor, él-e még az író, hol élt, amíg élt (amikor a könyvét írta), közömbös volt számomra.

„Tehát ön odaátról való? Milyenek az ottani viszonyok? Érdekes... Ideát alig tudunk róla. Persze... Mécs, Győry, Ölvedi: igen, ezeket a neveket hallottam, a többiekét azonban alig. Mit s hogyan írnak ezek? Tudja, nagyon örülök, hogy odaát erősödik az irodalmi élet, mert a specifikus íz csak haszon, s higgye el, a magyar irodalom egységét a nyelv adja meg s nem a politikai határok” – mondja-válaszolja a riportalanyi minőségéből kibújó Kosztolányi az otthonában vele szemben ülő s őt faggató Szombathy Viktornak. („Kedves, meleg, kétablakos szoba, mennyezetig érő könyvespolcok, kényelmes bőrfotelek.”) A beszélgetés a Prágai Magyar Hírlap 1926. február 28-ai, vasárnapi kiadásában jelent meg; Szombathy Viktor ez idő tájt huszonnégy éves pesti egyetemista, s még két esztendeig, csehországi katonai szolgálata kezdetéig rendszeres tudósítója a republika legjelentősebb magyar napilapjának.

Hagyjuk most figyelmen kívül az Édes Annán dolgozó költőóriás házigazdához illő udvarias gesztusait, rutinérdeklődését, s tekintsünk el az ide- és odaátoktól is. Az olvasás öntisztító folyamatai rövid évszázad alatt hatékonyabbnak bizonyultak ezeregy eszmei-politikai manővernél, így az irodalomban az itt meg az ott különbözősége-különbsége valóban csak olyan sajátosságban fogható meg, mint példának okáért az íz. Ha tehát figyelmünket csak arra összpontosítjuk, hogy Kosztolányi fölsorolásából hiányzik Márai (Kassák, Barta...), igazolódni látszik az a csehszlovákiai magyar irodalomtörténeti megállapítás, mely szerint „Márai Sándor 1919-től 1925-ig számított csehszlovákiai magyar írónak.” Mintha ugyan Márai épp 1926 kora tavaszára veszítette volna el specifikus ízét...

A hagyományápolás, az író hagyatékának feldolgozása és népszerűsítése üdvös tevékenység. A megcélozható közönséget olvasásra ösztönözheti, az irodalomtörténészeket korábbi megállapításaik, meglátásaik árnyalására. Felvetődhet Szombathy Viktor fordításirodalmának (műveinek más nyelvekre történő fordítása, általa fordított művek) számba vétele, vizsgálata, az írónak a szlovák–magyar, cseh–magyar kapcsolattörténetben betöltött szerepe. A róla szóló legfontosabb, legkönnyebben hozzáférhető szakirodalom filológiai pontatlanságainak és ellentmondásainak kiküszöbölése. Egyes műveinek kiadása, újrakiadása. Az általa oly fáradhatatlanul, mégis kegyesen ostorozott apró tévedések és jókora szemléletbeli torzulások ugyanilyen (latinosan elegáns és szabatos) természetesnek tetsző korrigálása. Az évfordulós megemlékezések mindezeken túl a szűkebb közösségeket olvasmányélményeik megtartására ösztönözhetik, specifikus ízek megőrzésére sarkallhatják. Feledésbe merült vagy jószerével elmélyülés tárgyává sem tett gondolatokból, művekből hasznos párhuzamok, újabb gondolatok, művek születhetnek. Számos műről kiderül, hogy szerves része, alakítója az egyetemes magyar irodalomnak.

Talán kicsiség, de ilyen Szombathy Viktornak a már idézett Kosztolányi-interjúja is, melyben a költő ezt mondja: „Higgye el, nem vagyok elragadtatva a XX. század szellemétől. Háború, mozi, rádió: ezt adta az egész civilizált század s vele jár a roncsolás. A középkor jobb volt: legalább volt egy könyve, a Biblia, ma millió könyv közül egyet sem mondhatunk a magunkénak. Csak a fölszámolást látom. Nagy csőd előtt állunk, semmiben nem hisznek az emberek. Nem lehet hit nélkül élni, s hitünk meg nincs. A mai kor mindent megért, tehát nem hisz semmiben.”

Persze, a jóságos és derűs Szombathy Viktor úgy kanyarítja a beszélgetést, s végül úgy áll föl a költő kényelmes bőrfoteljából, hogy önmagából, saját specifikus ízéből is hagy egy keveset a Kosztolányi-lakban, s a költő alakjában, mert így zárja interjúját: „Sejthető, hogy (Kosztolányi) örökké vidámlelkű ember.” Nem volt az. Sejthető, hogy Szombathy Viktor derűjéből adott csak vissza egy keveset Szombathy Viktornak.