A román turné

A közelmúltban ismeretlen hölgy hív fel: üzenetet szeretne átadni Balázs F. Attila megbízásából, azaz hogy szeretettel várnak másnap este az egyik nagymegyeri panzióba egy kis malacsültre. Nem egészen értem a dolgot, vissza is kérdezek, mégis miről lenne szó, társasági eseményről vagy valamilyen kulturális rendezvényről. Annyi magyarázatot kapok, hogy írókat találok a helyszínen. Meg egy sült malacot. És – majdnem.

A kúriában költők vannak, román, illetve romániai költők. Mircea Petean kolozsvári könyvkiadó, Vasile Baghiu Moldovából, aki angolul is publikál, Ioan Petras, egy eleven görög ortodox pap Temesvárról, valamint Traian Stef, a nagyváradi, patinás Familia folyóirat főszerkesztője. És persze Király Zoltán, aki ebben a csapatban az erdélyi magyar irodalmat képviseli. Ugyanis ez a trupp sorrendben a második, egy hetet töltöttek el Szlovákiában, jártak iskolákban és kulturális szervezeteknél, tartottak felolvasást és fogadtak kérdéseket, találkoztak hazai pályatársakkal és olvasókkal, körülnéztek városokban és könyvesboltokban, ahogy ez ilyenkor szokás… Balázs F. Attila gyorsan meséli, hogy a kulturális minisztériumtól pályázaton nyert pénzt, a román irodalmat mutatja be Közép-Európában. Egyrészt van a háromszor egyhetes élő turné, majd az egész promóció végén megjelenik két antológia a tájainkon megfordult lírikusok verseiből, szlovák és magyar fordításban.

Szép is ez a Köztes-Európa, hogy így igyekszünk odafigyelni egymásra – merengek el a tányérom fölött, miközben eleven és elismert román költőket látok, amint jóízűen falatoznak a malacsültből, ínyenc módjára dicsérik a párolt vörös káposztát, ami kifejezetten a kérésükre került az asztalra, majd kortyolnak a friss murciból, hogy pár perc múlva egy szomorkás román nótára gyújtsanak. Balomon Király Zoltán ül, vele próbálok pszeudointellektuális társalgást kezdeményezni, de este van, béke, nyugalom, lusta jóllakottság, nagyon nem erőltetjük a dolgot. Megegyezünk, hogy furcsa mód annyit sem tudunk egymás irodalmáról, mint évtizedekkel ezelőtt, amikor a baráti nemzetek kultúrája – legalább címszavakban – a „kötelező tananyag” része volt, és itt nem csak az iskolákat értjük. Szóba kerül, hogy bármiféle művészetet ott igazán jó csinálni, ahol megvan a befogadó közeg is – Kolozsvár például eszményi hely, 130 ezer hallgatót befogadó egyetemi város, ahol talán csak a legelvetemültebb kísérletek nem találják meg a közönségüket. Érdeklődöm, láttak-e valami nagyon érdekeset Szlovákiában, bármit, amire így vagy úgy, de rácsodálkoztak. Nem azért, de érdekes lett volna találkozni a szlovák írószövetség képviselőivel – mondja Zoltán. Mégis melyikre gondolsz – veti közbe Balázs F. Attila –, a legnagyobb hazai szövetségnél jártunk, az az SZMÍT…

Zoltán erre arról mesél, hogy a román kulturális kormányzat felismerte: például a román irodalom messze jobb márkanév az országimázs szempontjából, mint amennyibe kerül. Emiatt aztán elkezdték komolyan támogatni a külföldi bemutatását, például olyan rendezvények formájában, mint ez a szlovákiai projekt. És nem tudom, mit gondoltam eddig, de csak ebben a pillanatban lett világos – szeptember végén, a Csallóköz szívében, Nagymegyeren mi éppen a román kormány kenyerét (meg malacát) esszük.

Mit meg nem érünk… Lehet, hogy mindazok a kulturális intézmények, szervezetek, amelyeknek létkérdés, hogy az egyre kevésbé cukros szlovákiai és magyarországi központi vagy alapítványi támogatási tortából mekkora szeletet sikerül megszerezniük, jobban teszik, ha innentől a román pályázati kiírásokat figyelik?