A nyárfák már csak ilyenek

Megzavarva a csallóközi szigetlakók csendes hétköznapjait, vadkempingezők és bódésok lepték el az ártéri erdők tavait és az ágvizek megközelíthető partszakaszait. A százéves víz, amely 2002 nyarán végigsöpört Közép-Európán és halomba döntött itt mindent, ami az útjába került, rég elvonult. A természet megújító ereje elkendőzte az apróbb nyomokat, a nagyobbak meg itt maradtak amolyan mementónak, csak hogy ne feledjük olyan könnyen, mekkora úr itt a víz.

Alig egy héttel az árvíz előtt vontattuk le a lakókocsit az újonnan bérelt telekre. Nagy volt az öröm, de még mielőtt amúgy igazán berendezkedtünk volna, már mentenünk kellett a menthetőt. Félelmetes volt. Csodával határos módon a mi magas kerekeken álló vityillónk volt az egyetlen a környéken, amelyik szinte sértetlenül vészelte át az áradást. Irigykedtek is a szomszédok. A szerencsésebb bérlőknek csak a berendezése ment tönkre, de volt, akinek a házikója is elúszott.

Tavasszal aztán, amikor újra kizöldült a táj, a bizakodó bódétulajdonosok lelkesedéssel fogtak az újjáépítésbe. Festés, mázolás, kútverés... és nyárra mintha mi sem történt volna, újraéledt a tóparti élet.

Az elviselhetetlen hőségben önként és örömmel váltottuk panellakásunk minden kényelmét a petróleumlámpás, hűtő- és tévémentes, kútvizes zöld övezetre. Csak a szúnyogok voltak esténként elviselhetetlenek. Ültünk hát órákon át a tűz körül. Beszélgettünk nagyokat, és csak úgy ráérősen bámultuk a csillagos eget. Bűzlöttünk ugyan, mint a füstölt szalonna a padláson, mégis nagyon jól éreztük magunkat. Csak a tűzifa volt állandó hiánycikk. A sok ember mind tüzelt, ezért aztán egyre nagyobb távolságból szereztük be a tűzrevalót. A barátok és a rokonok felváltva jöttek és mentek. Még a legfinnyásabb vendégeink is élvezték a visszatérést a természethez. A nomád életmódot és azt a különösen barátságos hangulatot, amely a tó körül uralkodott. Büszkeségünk volt a három hatalmas rezgő nyárfánk. Dús lombozatukkal egész nap árnyékban tartották a portánkat, esténként meg könynyezve susogtak a tábortűz felett. Egyetlen bánatunk volt csak, hogy a felkelő nap sugarai nem találtak ránk a levélkoronán keresztül.

Jól éreztük magunkat az új birodalmunkban. ĺgy lett a hosszú hétvégéből egy egész hetes szabadság. Mint ahogy minden jónak, egy nap ennek is vége szakadt. Hőség ide, kánikula oda, hazaszólított a munka. A szomszédok, akik éppen halat sütöttek, majdnem meggyőztek, hogy ráérünk a későbbi komppal átkelni a csatornán. Nehéz volt a csábításnak, na meg a frissen sült hal illatának ellenállni, de mi siettünk.

Otthon a rögzítőn üzenet várt: „Baj történt. Azonnal gyertek vissza a tóhoz.” Első gondolatom az volt, hogy a szomszédok, akiktől alig fél órája búcsúztunk el, tréfálkoznak, így akarnak visszacsalni. Aztán a következő pillanatban kivert a víz, és bár nem tudtam elképzelni sem, hogy mi történhetett, biztos voltam benne, hogy ez most nem vicc. Kaptuk hát az elemlámpákat meg két derék legényt, és az utolsó komppal átmentünk a szigetre. A látványtól, ami a telkünkön fogadott, azt hittem menten elájulok.

Házhoz jött a tűzifa

A húszméteres nyárfák egyike, amelyiknek a törzsét két ember is alig tudta átölelni, gyökerestül fordult ki a földből. Maga alá temette a lakókocsit és az egész portát. A rémült szomszédok ölelgettek bennünket, ahol csak értek. Percekkel azután hogy elbúcsúztunk hatalmas reccsenéssel másodpercek alatt dőlt ki az egészséges fa. Egyenesen a tűzhelyre, mely körül az előző hat estét töltöttük, s ahol valószínűleg aznap is ücsörögtünk volna, ha nem sietünk a kompra. Teljes szélcsend uralkodott, még a falevelek se zizegtek az ágakon. Hosszú ideje a viharfelhők is elkerülték a vidéket.

Azon az éjszakán a legtöbbet használt szavak a megmagyarázhatatlan, a véletlen és a szerencse voltak. Sőt a szerencse mellett a Jóistent is sűrűn emlegettük. Mert abban akkor egész biztos voltam, hogy nagyon szeret bennünket. Különben ezt a történetet címlap-sztoriként hozzák a lapok. Akárcsak azokat az eseteket, amelyekkel a média a közelmúltban oly sokat foglalkozott. Sokkolta a közvéleményt a falujába hazatérő külföldi hölgy esete, akit a falusi ünnepségen temetett maga alá a nyárfa. Nem kevésbé a táborozó gyerekek súlyos balesete, akikre váratlanul, teljes szélcsöndben zuhantak az egészséges faágak. Bármilyen hihetetlennek tűnik is, olyan hirtelen és előjelek nélkül történt mindez, hogy nem sok esélyünk maradt volna a túlélésre.

De mi élünk! És a lakókocsink is átvészelte! Igaz, kicsit nyomódott, a teteje is beszakadt, de most már tudom, hogy nagyon is biztonságos.

Fél napig tartott, amíg négy szakember felaprította a fát és kiszabadította a lakókocsit. Aztán még két napig, amíg eltakarítottuk a maradványokat. A magyarázat pedig így hangzott: A nyárfák már csak ilyenek.

Történetünk jól végződött, legyünk hát optimisták. Nézzük a dolgot a jobbik oldaláról. Házhoz jött a tűzifa, s azóta semmi sem áll a reggeli napsugarak útjában. Ha csak nem a felhők.

Utóirat: Eltelt csaknem egy esztendő. Kivágattam minden utamba kerülő, összesen két darab, rendkívül gyanús és hatalmas nyárfát.