A megfoghatatlan közelében

Keserű narancsok temetője című regénye sajátosan ötvözi a publicisztikai regisztert, a blaszfémikus hangolású, naplóbejegyzésszerű vallomásokat, babonás hiedelmeket és szakrális szövegeket. Judith Hermann a Vörös korallok című novellája a pszichoanalízist vegyíti az anekdotikus történetmeséléssel. Jenny Erpenbeck írásának témája az előzőhez hasonlóan szintén orosz vonatkozásokra épül. Lars Gustavsson svéd író novellájának sajátos feszültséget kölcsönöz, hogy az athéni és görögországi miliő az északi életérzéssel keveredik. Különössé teszi az inszcenírozás és a történetiség között feszülő ellentét, mely a sajátos narrációs technikában oldódik fel. A Sam Levenson-novella tematikája (a gyermek szembesülése a kisember hétköznapiságával) sajátos zsidó humora révén jelöli ki saját helyét az ismert világirodalmi diskurzusok erőterében. Az amerikai minimalista prózát képviselő David Leavitt Gravitáció című műve az önfeláldozás elleni öntudatlan lázadás artikulációja. A töredékesség és a narráció dinamikája mellett az említett prózarészletek kohézióját erősíti, hogy zömében egy fiatal fordítónemzedék nyelvén szólalnak meg (angolból Gálik Ivett és Csapó Csaba, németből Pénzes Tímea és Vida Petra fordít).

A versanyag legegzotikusabb részét képezik Ingibjörg Haraldsdóttir versei Mervel Ferenc tolmácsolásában. Az izlandi költőnővel Hizsnyai Zoltán készített interjút, melyben Haraldsdóttir az izlandi nyelv különlegességeiről, valamint az izlandi irodalom történetéről vall. Kiemeli, hogy Izlandon permanens nyelvi forradalom zajlik, a nyelvújítást máig eleven, purista szempontok vezérlik. A telefon szó például korábban azt a halászcsónakok között kihúzott zsineget jelölte, melynek megrántásával a halászok a sirályricsajban tudatták egymással, hogy felhúzhatják a hálót.

Lőrincz Csongor irodalomelméleti tanulmánya (Bevezetés: a líra medialitásáról) az újabb keletű medialitáselméleteken alapuló nézőpontból értelmezi a pragmatikai, a grammatikai és a kettejük differenciájában megképződő retorikai ént, vagyis azt a folyamatot, ahogy a szöveg retorikai médiummá válik. Különös hangsúly esik a lírai szöveg zene felőli értelmezhetőségére, valamint Hegel és Nietzsche későbbi recepciójára és Gadamer „belső hallás”-elméletére.

Jürgen Pieters a posztmodern történetírás kérdéseit boncolgatja, nézőpontját Stephen Greenblatt munkásságának elemzésére fókuszálva. A posztmodern történetírásnak két markáns felfogását szembesíti: a narratív historizmust, mely főleg Foucault munkásságára jellemző (s mely a történelmi eszme diskurzív jellegét, szövegre utaltságát helyezi előtérbe), ill. a heterológiát Michel de Certau munkássága kapcsán. Ez utóbbi pszichoanalitikus jellegű módszer: a történész az elfojtott múltat keresi a szövegben. Az újhistorizmus meghatározó gondolkodójának munkásságát továbbértelmező tanulmányt Lábadi Zsombor és Bereck Annamária fordították.

A lapot Pozsvai Györgyi Petelei-elemzése és Hernádi Mária Ottlik-olvasata zárja.