A homokóra nyakában

„A műsoraimon keresztül mindig szerettem elmondani a világról a véleményemet”Boráros Henrik felvételeBoráros Imre vérbeli színészalkat, aki a fojtott szenvedélyű, erőteljesen körvonalazott figurák, s a megragadó drámai alakítások mellett vérbő bohózatok mulatságos hőseit is szellemes humorral formálja meg.

Saját bevallása szerint a kerek évfordulók már nemigen foglalkoztatják. Hogy minél több a munkája, annál jobban érzi magát.

Valóban. Ha az ember lelkileg, szellemileg úgy érzi, hogy még friss, vannak tervei, akkor ott nem lehet baj. Igyekszem magam függetleníteni a rossz közéleti és közérzeti hangulatoktól, s nem hagyom elrontani a munkakedvemet. A hatvanadik évébe is teljesen természetes módon lép az ember, én legalábbis semmilyen hátrányát nem érzem. Nem is szeretnék valamiféle vonalat húzni, vagy az eddigi életpályámat a színpadon eltöltött évtizedek szerint felmérni. Ez egy folyamat, és minden megy tovább. Panaszra nincs okom, mert a sors mindig kegyes volt hozzám, nem voltak komoly mélypontjaim. Nálam eddig még a betegség is legfeljebb két-három napig tartott. Mindig mindenből megtaláltam a kivezető utat, vagy kívülről kaptam egy lehetőséget. Ha például hiányérzetem volt egy jó színpadi szerep után, szinte azonnal jött egy felkérés. Ilyen volt két éve a Miskolci Nemzeti Színházban a Csókos asszony című operettben Tarpataky báró szerepe, akit előzőleg a Jókai Színházban is játszottam. Vagy a Liliomfi Szilvay professzora. Ezt a darabot Léner Péter rendezte nálunk, majd Budapesten, a József Attila Színházban, ahová az egyik ottani kolléga betegsége miatt hívott engem. S ahol olyan csodálatos partnerrel dolgozhattam, mint az azóta tragikusan elhunyt Schütz Ila. A József Attila Színházban ma is játszom, Shakespeare A makrancos hölgy című vígjátékában. Itthon pedig a My fair lady című musicalben alakítom Higgins professzort. Egyszóval hiszek a sorsszerűségben, de azzal együtt, hogy a lehetőségekkel tudni kell élni.

Vagy megteremteni azokat... Önről köztudott, hogy előadóművészként is hosszú évek óta szerepel. Híres, emlékezetes monodrámái között jegyzik a Vlagyimir Viszockijról írt darabot, amit egy kötelek helyett láncokkal körülfogott bokszringben játszott el. De ugyanilyen megrázó erejű volt Székely János Dózsa című monodrámája is, amelyhez Lipcsey György szobrászművész készített egy szétszedhető fatrónust. S Dózsa György önmaga építette meg a trónusát, amely végül is a végzetévé vált.

Valóban, mindkét monodráma a pályám meghatározója lett. Az első önálló irodalmi összeállításomat, A homokóra nyakában címmel, még a kassai Tháliában készítettem. Nagyon megszerettem a pódium műfajt, s a mai napig igazi kihívásnak érzem. Amikor a színész egy szál magában áll ki a közönség elé, csak akkor lesz hiteles, ha a publikummal közös atmoszférát tud teremteni. Mert ha csak a forma van a színpadon, és nincs mögötte töltet, gondolatiság, akkor az egész üresen lebeg.

Hogyan választja ki az irodalmi anyagot az estjeihez?

Nagyon szívesen térek vissza Tóth László költő barátom egyik nagyszerű versének soraihoz, ami úgy hangzik, hogy „még vagyunk, még van súlyunk, van kiterjedésünk, még számítunk valamit”. Nem könnyű. De ha lehet arról beszélni, hogy küldetés, akkor én úgy érzem, számomra az rendeltetett, hogy itt, az anyaországon kívül, a Felvidéken élve központi gondolatként tolmácsoljam a vállalás, a hovatartozás és a magyarságtudat érzését. Nem szeretnék direkt módon politizálni, de a műsoraimon keresztül mindig szerettem elmondani a világról a véleményemet, akár egy költő versének soraiba belesűrítve. Az egyik általam nagyon kedvelt költő Gál Sándor, az ő írásaiból is készítettem egy válogatást. De másféle hangvételű műsorokban is szívesen gondolkodom. A komáromi születésű Seress Rezső dalait például azért kedvelem, mert megfogott bennük a kisemberek életfilozófiája. Sok zenés összeállításomban nagy segítségemre volt, és a mai napig társamnak mondom Zsákovics László zeneszerzőt, aki rengeteg hazai költő versét zenésítette meg a számomra.

Ezekkel az összeállításokkal gyakran fellép külföldön is...

Igen, az elmúlt évtizedben több szerencsésnek mondható változás következett be a pályámon. Az egyik, hogy miután 1991-ben a Márai Sándor művéből készült, A kaland című darabban nyújtott alakításomért megkaptam a Szilvánia Erzsébet-díjat, az amerikai Rákóczi Szövetség meghívott egy előadói körútra a tengerentúlra. Kifejezetten egy felvidéki irodalmi öszszeállítást kértek, Ág Tibor gyűjteményéből válogattam hozzá népdalokat. Az első előadásom Washingtonban volt, a magyar nagykövetség dísztermében. Mindenütt nagy-nagy szeretettel fogadtak, s azóta már több alkalommal is visszatértem. De az a tapasztalatom, hogy akár tájainkon, akár Nyugat-Európában vagy Amerikában a magyar gyökerekkel rendelkező emberek mindenütt egyforma meghatódottsággal reagálnak a versekre, a népdalokra. Más ez az élmény, más ez a taps, mint egy színházi előadás után. Habár az értéke ugyanakkora! Hiszen a színházi produkció csapatmunka, és szerintem nincs a világon olyan színházi ember, aki eleve rosszat szeretne produkálni. Jómagam legalábbis mérhetetlenül tisztelem a színházat, azt, hogy egy társulat egyesült erővel estéről estére képes létrehozni azt a csodát, amit egyszerűen csak előadásnak nevezünk. És úgy gondolom, hogy éppen ezért nem lehet határokat felállítani. A legtöbb színész minden műfajban szereti kipróbálni magát, a színháztól a filmezésen át a rajzfilmfigurák „megszólaltatásáig”.

Ami a filmezést illeti, lehet, hogy Boráros Imrének, Pozsony-Vereknye szülöttének és díszpolgárának a számos egyéb díja – mint amilyen többek között a Kisvárdai Fesztivál legjobb színésznek járó elismerése 1990-ben Nash Az esőcsináló című darabjának Thália Színház-beli főszerepéért, vagy a Szlovák Színházi Szövetség 1995-ös díja a Jókai Színházban Az ördög és a Jóisten című Sartre-darabban nyújtott alakításáért – mellé hamarosan egy világhírű szobrocska is odakerül? Az idei Oscar-jelöltek listáján ugyanis a legjobb külföldi kategóriában versenyző filmek egyike Ondřej Trojan cseh rendező Želary című alkotása. Ebben ön is jelentős szerepet kapott.

Pályám során már több szlovák, illetve nemzetközi koprodukcióban készült mozi- és tévéfilmben szerepeltem. De ne túlozzunk! A Želaryban én a főszereplő, Cserhalmi György Juriga nevű falusi szomszédját alakítom. A forgatás fantasztikus volt, jórészt a cseh hegyek között zajlott. Nagyszerű kollégákkal dolgoztam együtt, és nagyon drukkolok, hogy a film alkotói megkapják a legnagyobb nemzetközi elismerést jelentő Oscart! De bárhogyan is alakulnak a helyezések, örömmel tölt el, hogy ennek az izgalmas produkciónak a részese lehettem.